Juhúúú, megint megjelent egy új David Walliams könyv! Egyszerűen nem tudom megunni, annyira szeretem, ahogy mesél a gyerekeknek. Imádom a történeteit, a humorát, Tony Ross vidám, pimasz illusztrációitól pedig még inkább megelevenednek ezek a kalandok. Tavaly írtam A világ legrosszabb gyerekeiről, idén pedig itt is a trilógia második része. Kicsit féltem, hogy a folytatás nem fogja hozni az első szintet, de kár volt aggódnom. Megint sikerült megcsinálniuk!
Tíz újabb rémséges mesét tartogat a könyv, melyben újabb tíz rémes szereplőről olvashatunk. Öt lány és öt fiú története elevenedik meg a lapokon, a velük történtek pedig egytől-egyig tanulságokat hordoznak. Elég bátor vagy ahhoz, hogy megismerd őket?
Ma lettem 36 éves. Az elmúlt években rengeteg jó és rossz dolog történt velem, de egyvalami sosem változott: belül mindvégig gyerek maradtam. Igaz, lélekben néha öregebbnek érzem magam a koromnál, míg máskor sokkal fiatalabbnak, mindenesetre az biztos, hogy sohasem leszek sótlan felnőtt. Szeretem a szappanbuborékokat, a rózsaszínű fürdőbombákat és a bárányfelhőket. Még mindig megakad a szemem a színes, idióta mintás pamutzoknikon, és odáig vagyok a dilis konyhai kiegészítőkért. Egész évben várom a húsvétot, a Mikulást és a karácsonyt. Hiszek a Télapóban, a Fogtündérben és az unikornisokban. Az unikornisokban a leginkább, ugyanis a remény, az ártatlanság és a tisztaság örök szimbólumai. Meg még ezeknél is többek! Őszintén szólva ezidáig nem találkoztam eggyel sem, de az szinte bizonyos, hogy gyönyörű fehér paripák, egyenes, hosszú szarvval a homlokukon, melyek gyógyerővel bírnak. Aranyszínű patáikkal felhőkön táncolnak, léptük nyomán csilingelő gyerekkacajokat hallani, vattacukor illatuk van és szivárványszínűt pukiznak. Ugye, hogy pompás varázslények?