Jessamine Chan Jó anyák iskolája című disztópiája finoman szólva is földre küldött. Erős könyvnek tartom, nálam benne van az idei 5 legjobb olvasásaimban, ugyanakkor annyira nehezen haladtam vele, hogy hetekig húztam a befejezését. Rengeteg kérdést feltettem magamnak, miközben fejezetről fejezetre haladtam. Többek között azt, hogy milyen egy jó anya? Lehet skálán mérni az anyaságot? És vajon ebben a fiktív jövőben játszódó világban, melyet az írónő lerajzolt, lehet-e jó, vagy inkább maradhat-e jó egy anya?
A kötet nemrégiben jelent meg a 21. Század Kiadó gondozásában és Török Ábel fordításában.
Könyvtárba járni azért is jó, mert olyan könyvekre bukkanhatsz, amelyekről eddig még csak nem is hallottál. Nekem pár hete egy igazi gyöngyszemet sikerült hazavinnem, méghozzá a képregényes szekcióból. Dagobert bácsival először 1992-ben, a vasárnap délutáni Disney mesedélutánok alkalmával találkoztam. Ezek a hétvégi mozizások, gyakorlatilag bearanyozták a 90-es éveimet, bár talán ezzel nem voltam egyedül. Nálunk az egész család ott kucorgott a kanapén, várva, hogy elkezdődjön a tévében egy újabb kaland. Hol Zorró, hol Balu kapitány volt a kedvenc, na meg persze a Kacsamesék, vagy más néven a Ducktales. Imádtam Dagobert bácsi és a többi kacsa történetét, pláne, hogy megelőzte mindig egy dallamtapadós főcímdal.