Amikor elkezdtem olvasni Ali Hazelwood legújabb romantikus regényét A szerelem elméletét, már az első fejezet után megszólalt a fejemben a L'art pour l'art Társulat örökbecsű nótája, melynek címe Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént. Az írónő előző könyveinél is azt éreztem, hogy ugyanarra a sémára építkeznek, de nem gondoltam, hogy ennél is pöccre pontosan ugyanazt kapom. Persze én vagyok a balga, hiszen annak ellenére, hogy már az Eszméletlen szerelem sem nyűgözött le annyira, sikeresen beleszaladtam ebbe itt. Nem tudom, hogy miben reménykedtem, talán a borító és a fülszöveg visz el mindig... Mindenesetre, ha nincsenek nagy elvárásaid egy regénnyel szemben és szeretnél a tutira menni, akkor ez igazán neked íródott. Mert abban biztos lehetsz, hogy ha egy Ali Hazelwoodot olvastál, akkor mindet olvastad.

Az elmúlt néhány év után, és a világ jelenlegi helyzetét is tekintve azt érzem, egyre inkább szükségünk van a léleksimogató, boldog pillanatokra. Kellenek a kedves és szívhez szóló történetek, melyek hitet adnak abban, hogy létezik a jó. S hogy ez a jóság most miért is fontos? Mert Shelby Van Pelt A boldogságnak nyolc karja van című debütáló regényében egy Marcellus nevű idős polip testesíti meg mindazt a csodát, amelyet a mindennapokban mindannyian keresünk.