Kicsit mindig szomorú leszek, amikor egy számomra kedves sorozat a végéhez ér. Caleb Krisp Ivy Pocket és az Óragyémánt és az Állítsátok meg Ivyt! című regényében megismertem a kotnyeles és locsifecsi szobalányt, Ivyt. A trilógia pedig a Hozzátok el nekem Ivy Pocket fejét! című kötettel zárul, mely nem kevésbé humoros, és  éppoly elképesztő csavarokat tartogat, mint ez előző részek. Szellemekben, cselszövésekben, bravúros fordulatokban most sincs hiány, hősnőnk pedig ezúttal Londonba indul, hogy kiszabadítsa Anastasia-t az őrültek házából, majd átkeljen Prospába, hogy megtalálja kis barátnőjét, Rebeccát. 

Joanne Harris minden bizonnyal boszorkány. Úgy képzelem, a konyhájában egy hatalmas fekete üstben, egész álló nap forró, sötét csokoládé rotyog, és a házát kakaó, vanília és fahéj illata lengi körül. Bizonyára falatnyi süteményeket és bonbonokat készít, melyeket meghint kakaóporral, hozzáad egy csipetnyi varázslatot; és miközben kavar, formáz, süt és kóstol, történeteket talál ki. Különleges történeteket, amelyek tele vannak titkokkal, illatos fűszerekkel, színekkel és izgalmas ízekkel. Olvastam tőle a Szederbort és az Ötnegyed narancs című regényét, de a Csokoládé-trilógiával régóta adós voltam magamnak. Nem is értem, hogyan maradhatott ki eddig, hiszen a sorozat első kötetéből készült filmet annyira szeretem. A Libri Kiadó gondozásában idén új köntöst kapott a könyv és miután ez egy gasztroregény, kutya kötelességemnek éreztem, hogy elolvassam.

Te is gondolkoztál már azon, hogy ha lehetne egy szupererőd, mit választanál? Egyáltalán milyen lehet birtokolni egy izgalmas képességet? Azt hiszem, én az elemeket szeretném irányítani; jó lehet a tüzet, a vizet, a levegőt és a földet uralni. Mondjuk gyorsnak és láthatatlannak lenni sem lehet rossz.
És ha a mágia segítségével egyetlen egy anyaggal köthetnéd össze magad? Legyen az fém, üveg, gumi, kő vagy papír. Ezeket kedved szerint formázhatnád, irányíthatnád, de választásoddal egy életre le kell kötnöd magad a választott anyaghoz, nem cserélheted le másikra. Ugye ez már keményebb dió?
Nemrégiben megjelent Charlie N. Holmberg A papírmágus című trilógia első kötete, melyben a varázslat és a papír kettőse izgalmas szerepet játszik.

Ebben az évben szerencsém volt az ifjúsági könyvekkel, mert szinte csupa remek regénnyel akadt dolgom. Kifejezetten erősnek érzem az idén megjelent gyerekkönyveket és nem is mernék kedvenceket kiemelni, hiszen mindegyikben találtam eddig valamit, amit nagyon szerettem. Néha úgy érzem, csak ismételgetem itt magam, meg talán túl sok a dicsérő, ömlengő kritika is… de mit csináljak, ha valóban így gondolom? Voltak könyvek, melyek az első oldalak olvasása után levettek a lábamról. Voltak olyanok, ahol az illusztrációk miatt lett szerelem első látásra. És voltak olyanok is, melyeknél a borító győzött meg arról, nekem ezt olvasnom kell. A Kolibri Kiadó újdonságokról szóló hírlevelében olvastam először a Caleb Krisp: Ivy Pocket és az Óragyémánt című könyvről, és már a fülszöveggel felcsigázott. De ami igazán megfogott, azok az illusztrációk és a színes borító. És mi volt a legelső gondolatom? Az, hogy: IDE VELE!

Az elmúlt évek tendenciája alapján kijelenthetem, a szilvesztereket mindig más férfi társaságában töltöm. Tudom, ez egy fura kijelentés, de igaz! Mielőtt rosszra gondolnál, el kell árulnom, hogy nem különösebben rajongok az év végi ünneplésért, így boldogan megragadom az alkalmat, hogy a legkedvesebb sportomat legálisan űzhessem, és egész éjszakába nyúló könyvolvasó maratonon vegyek részt. Két éve George R. R. Martint olvastam december 31-én, tavaly Patrick Nessel köszöntöttem az újévet, és idén Dan Wells-szel együtt léptem át 2016-ba. Ez ilyenkor erősen meghatározza az egész évem, a tavalyi Ness jegyében telt. Az összes könyvét kivégeztem, remek írónak tartom, abszolút kedvenc. És most berobbant Wells! Decemberben csak ismerkedtünk egymással, de olyan jól sikerült a randink, hogy idén úgysem nyugszom addig, míg el nem olvasom az összes, hazánkban eddig megjelent könyvét. Azt ugyan nem szeretném megtudni, hogy mi lehet egy olyan ember fejében, aki ilyen könyveket képes írni. A pasi lehet, hogy nem teljesen százas, de kétségtelen, hogy nagyon ott van a szeren! Az ördög egyetlen barátja című könyve meggyőzött arról, hogy krimit/thrillert olvasni jó, de ez csak úgy élvezetes, ha ilyen zseniális módon tálalják. Dan Wells pedig... ááá, nagyon nagy mágus!

Ezt a trilógiát még tavaly kivégeztem. Mint a Segítséggel, ezzel is úgy voltam, hogy sokszor a szemem elé került, de valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy a kezembe vegyem. Visszariasztanak mostanában a folytatásos regények. Ha most kezdek bele egy új sorozatba, akkor rengeteget kell várni a következő részig, míg ha egyben viszem haza a könyvköteget, hamar befalom és végül képes megülni a gyomromat. Pont, mintha egyben bekanalaznék 4 pohár parfét! Becsömörlök tőle és nem élvezem annyira az ízeket. A jó könyvet lassan érdemes olvasni, ki kell élvezni sorról sorra a történetet. Patrick Ness könyvét egy kedves ismerősöm ajánlására mégiscsak a kezembe vettem. Mennyire jól tettem!

Nehéz erről a könyvről beszélni, mert rengeteg érzelmet ébresztett bennem. Ha azt kérdeznéd, tetszett-e, nem lehet egyszerűen válaszolni erre, hiszen a zseniális és a fantasztikus kifejezés sem írja le teljesen. Tipikusan az a fajta könyv, ami a letehetetlenek közé tartozik. Csak olvasod és olvasod, majd egyszer csak azt veszed észre, hogy vége.

A történet egy gyarmatbolygón játszódik, ahol egy vírus megfertőzte a telepeseket. El tudod képzelni, hogy mindenkinek hallod a gondolatait? És azt, hogy mások a Te fejedbe is belelátnak? Nincs privát szféra, mindenki hall mindent, még az állatokat is. Nincs szűrő, nincs kontroll, csak a gondolatok és válogatás nélkül hömpölyög feléd mások Zaja!  Ebben a világban nő fel Todd, a főhős, aki Prentissvárosban él. (Furcsa, hogy ebben a közösségben nincsenek nők, de ennek a történetére csak később derül fény.) Az első kötet elején épp arra vár, hogy férfivé váljon, mert ő a legfiatalabb a városban. Egy nap a mocsárban bolyong, amikor olyat hall, amit még soha: csöndet.