Nem titok, hogy mennyire szeretem Szegedi Katalin munkáit. A blogon is többször olvashattál róla, hiszen írtam már Lenkáról és Palkóról, az Álomszövő Penduláról, valamint a Mindentvarró Tűről is. Ha színvonalas gyerekkönyvet kell ajánlanom, bátran nyúlok az általa illusztrált könyvekhez, hiszen leheletfinom és részletgazdag munkái tökéletes összhangban vannak a történetekkel. Rajzai nosztalgikus hangulatot árasztanak, az általa használt kollázstechnika pedig egyedivé, minőségivé varázsolja a mesekönyveket.
A Csimota Kiadó gondozásában 2016-ban jelent meg a Kocsonyakirályfi című kiadvány, melyet Katalin nem csak illusztrált, de ő maga is írt. Szerintem csodálatos munkát végzett; én pedig pillanatok alatt azonosultam a főszereplő királylánnyal, aki imád enni és jókat főzni.
Fiala Borcsa - újságíró, blogger és nem utolsó sorban a wmn.hu főszerkesztő-helyettese -, a 
Sok kedves verses mesét ismerünk, nekem ovisként Kormos István Vackor-kötetei voltak a kedvenceim és Csukás Istvántól a Sün Balázs. Szerencsére ez nem egy kihaló félben lévő műfaj, Varró Dani Túl a Maszat-hegyen című meseregénye rá a bizonyíték, hogy igenis lehet ezt ma is tökéletesen csinálni. 
A legtöbb embernek sokszor gondot okoz, ha nemet kell mondania. Sajnos képesek vagyunk néha olyan dolgokra is rábólintani, amit egyáltalán nem szeretnénk. Szerencsére a nemet mondást meg lehet, és meg is kell tanulni! Ám ahhoz, hogy megtanuljuk, rá kell jönnünk, miért van bennünk ez a gát, miért vagyunk hajlamosak mindenre igennel válaszolni. Lehet, hogy csak segíteni akarunk valakinek és nem akarjuk megbántani. Esetleg nem szeretnénk, hogy mérges legyen a másik, és inkább fejet hajtunk előtte. A lényeg, hogy nemet mondani szabad, de nem mindegy, hogyan tesszük ezt. Kertész Erzsi NEM mese című gyermekkönyve éppen erről szól. Hiánypótló könyv a kisebbeknek, az üzenete pedig egyszerű, de nagyon fontos: Jogod van nemet mondani!
Szeptember elsejével nemcsak a kicsiknek csöngettek be, hanem a meleg időnek is. Napok óta érzem az orromban az ősz-illatot, és az az igazság, már nagyon jó egy kicsit fázni. Hiába vagyok nyári gyerek, nekem sok volt idén a kánikulából és a hőségriadóból. Szeretem ezt az időszakot. Már keresni akarom az avarban megbújó fényes gesztenyéket, érezni akarom a zizegős, rozsdabarna leveleket a csizmám alatt, nagyokat akarok szippantani a reggeli hűvös levegőből, és a nyakam köré akarom kanyarintani a kedvenc kötött sálamat. Ősszel hamarabb kezd sötétedni, talán egy kicsit több időt töltünk bent a lakásban és vagyunk együtt a szeretteinkkel. Nincs is jobb, mint a gyerekekkel bekuckózni a szobába, lehúzni a redőnyt és előszedni a diavetítőt, vagy belekezdeni velük egy tanulságos és kedves meseregénybe. Az ilyen meghitt, családi pillanatokra tökéletes választás lehet Pásztohy András és Pásztohy Panka közös munkájából megszülető mesekönyve, a 
Mondhatnak bármit az archeológusok, a dinoszauruszok soha nem fognak kihalni. Legalábbis képletesen. Szerintem mindig lesz dínó-láz, hiszen a gyerekek imádják ezeket a félelmetes, hegyes fogú őshüllőket, és valljuk be, mi felnőttek is néha elmélázunk azon, milyenek lehettek az ősidőkben ezek a hatalmas állatok. Csakúgy, mint a mesékben, egész estés filmekben is sokszor találkozhatunk velük; talán a leghíresebb mozifilm ezek között a Spielberg rendezésében készült 
Már többször írtam, hogy egy vidéki kisvárosban nőttem fel. Anyu szülei egy távolabbi faluban laktak, ezért hétvégente sokszor kocsikáztunk el hozzájuk. Az út nem volt hosszú, lelkesen figyeltem az elsuhanó tájat az autó hátsó üléséről. Télen nem volt valami izgalmas a látvány, ráadásul korán sötétedett és a hazaúton sokszor az orrom hegyéig se láttam… no de a nyár! Nemcsak a vadvirágokat és a hatalmas, lombos fák látványát szerettem, hanem a távolban felbukkanó őzeket, nyulakat, madarakat is.