Amikor elkezdtem olvasni Ali Hazelwood legújabb romantikus regényét A szerelem elméletét, már az első fejezet után megszólalt a fejemben a L'art pour l'art Társulat örökbecsű nótája, melynek címe Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént. Az írónő előző könyveinél is azt éreztem, hogy ugyanarra a sémára építkeznek, de nem gondoltam, hogy ennél is pöccre pontosan ugyanazt kapom. Persze én vagyok a balga, hiszen annak ellenére, hogy már az Eszméletlen szerelem sem nyűgözött le annyira, sikeresen beleszaladtam ebbe itt. Nem tudom, hogy miben reménykedtem, talán a borító és a fülszöveg visz el mindig... Mindenesetre, ha nincsenek nagy elvárásaid egy regénnyel szemben és szeretnél a tutira menni, akkor ez igazán neked íródott. Mert abban biztos lehetsz, hogy ha egy Ali Hazelwoodot olvastál, akkor mindet olvastad.

Észrevetted, hogy éjszaka kicsit mindenkiből előjön az érzelmesebb oldala? Legalábbis én azt vettem észre, hogy amikor lecsendesedik körülöttem minden, sokkal szentimentálisabb leszek. Ilyenkor óvatosan kell fogalmaznom ha éppen e-mailt írok, mert hajlamosabb vagyok elragadtatni magam. Mindegy is, a lényeg, hogy valahogy érzékenyebbé válok és sokkal jobban kapcsolódok a körülöttem lévőkre. Ezt a finom hangulatot adja vissza Claire Daverley Éjszakákon át című keserédes regénye, amikor egy tábortűz mellett egymás mellé kerül egy fiú és egy lány, majd beszélgetni kezdenek. A kötet a General Press Kiadó gondozásában és Fügedi Tímea fordításában olvasható.

Abbi Waxman könyveit nagyon szeretem. Az Új örömök kertje volt az első, melyet olvastam tőle, tavaly pedig az Egy könyvmoly élete című vicces és romantikus szösszenete is nálam landolt. Nemrégiben megjelent a Felnőttképző című regénye, amelyben ugyan feltűnnek régi ismerősök, de ez ne riasszon el senkit a könyvtől, ugyanis nincsenek utalgatások a többi kötetre, így teljesen érthető lesz azok számára is, akik először találkoznak az írónővel. Üde, könnyed kis szösszenet, hétvégi punnyadáshoz ideális, vagy ha még visszajön a jó idő, akkor kellemes strandkönyv.

Jill Santopolo neve akkor vált igazán ismertté, amikor megjelent A fény, amit elvesztettünk című regénye. Nagy figyelmet kapott, egy időben azt éreztem, már a csapból is ő folyik. Talán túl sokat vártam tőle, hiszen hatalmas volt a visszhang, de akkor sajnos nem hatott rám annyira a könyv, mint szerettem volna. Aztán idén megjelent a Minden, ami utána jött című regénye és kíváncsi voltam, milyen lett ez az új írás. Azt hiszem, most, hogy túl vagyok mindkét könyvén, nyugodt szívvel írhatom, hogy Santopolo nem az én írónőm. Próbálkoztam, igyekeztem megkedvelni, de úgy látszik, mi nem vagyunk egymásnak teremtve. Hiába, néha nem működik a kémia. Másrészt megtudom érteni, ha valaki szereti a könyveit, mert olyan élethelyzetekről ír bennük, melyekbe sok nő könnyűszerrel beletudja képzelni magát, vagy már történtek velük hasonló dolgok, így együtt tudnak érezni a főszereplőkkel.

Bár a blogon nem írtam még róla, de az idei évet Ali Hazelwood A szerelem képlete című könyvével kezdtem. Az a helyzet, hogy miután felültem a hype vonatra, le sem akartam szállni róla. Beszippantott a könyv, szerettem. Vicces volt, abszolút kikapcsolt, cukik voltak a szereplők, érintette a regény a tudomány világát és valahogy kirítt az egyedisége a hozzá hasonló romantikus komédiák közül. Aztán a Maxim Könyvkiadó belengette a hírt, hogy jön az írónő következő regénye is és kapva kaptam utána. Az Eszméletlen szerelem stílusjegyeiben hasonlít az előző kötethez, bár ebben olvashatsz egy NASA projektről, titkos tudományos Twitter-fiókokról, speckó űrhajós felszerelésekről, idegpálya-kutatásról, munkahelyi rejtélyről, a STEM-ben észlelhető nemi előítéletekről, s persze nem maradhat ki a vonzó, okos és szexi srác karaktere sem, aki természetesen minden nő vágya.

Hogy miért szeretik annyian Jenny Colgan könyveit? Talán azért mert mindig kapunk belőlük egy kis szelet napsütést, amely mosolyt csal az arcunkra. Nemrégiben megjelent a Piciny Csodák Péksége sorozat utolsó kötete, melynek címe: Mentsük meg a Piciny Csodák Pékségét. Az írónő pedig megint csak elkalauzol bennünket a Cornwall déli részén található barátságos kis faluba, Mount Polbernébe. A régi szereplők maradtak, de a történet most nem kifejezetten rájuk fókuszál, hanem egy fiatal lányra, aki a lelki gyógyulás reményében kibérel a környéken egy házat. Persze vicceS jelenetekből és kalamajkából most sincs hiány, de ezt már megszokhattuk az előző köteteknél is.

A napsütéssel lekerülnek a polcomról a könnyedebb olvasmányok, mert ilyenkor már jobban csúszik a limonádé. Christina Lauren Nem mézes hetek című regényében nincs semmi világrengető. Nem akarja megmondani, hogyan éljem az életem, nincsenek benne életvezetési tanácsok, ellenben pont azt kaptam tőle, amit a vidám és színpompás borító ígért: sok-sok nevetést és derűs pillanatokat. És itt álljunk is meg egy szóra, mert az írói álnév alatt nem egy, hanem két hölgyet tisztelhetünk. Christina Hobbs és Lauren Billings  közösen írták ezt a történetet, de talán az Autoboyography - Egy fiús könyv című ifjúsági regényüknél már megjegyezhetted a nevüket.
Az írónők most a romantikus könyvek bevált receptjét követték, vagyis vettek egy egzotikus helyszínt, egy pikírt humorú nőt, egy jóképű férfit és meghintették egy kevés bonyodalommal. Mert kínos szituációk és némi félreértés mindig kell egy romantikus történetbe, csak épp a megfelelő mennyiséget kell ízlésesen és jól adagolva tálalni.