Coco Chanelt kifinomult stílusáért csodáljuk. Géniusz volt, amikor divatba hozta azt a bizonyos kis sikkes, fekete ruhát, melyet szívesen viselt egy egyszerű fehér gyöngysorral. A Chanel N°5 parfüm, melyet hosszú hónapok alatt fejlesztett tökélyre, a mai napig a legkelendőbb illatok egyike, melyet nők milliói tartanak a csábítás fegyverének.
Coco abban az időben vált független és sikeres üzletasszonnyá, amikor egy nőnek kegyetlenül nehéz volt az üzleti világban. Márpedig ő sohasem volt olyan asszony, aki meghajolt, ha az élet egy kemény akadályt gördített elé. Keménységéhez egy bonyolult személyiség is társult, ezért rengeteg rosszindulatú pletyka kapott szárnyra abban az időben. Pamela Binning Ewen egy olyan Cocót ismertet meg az olvasóval a Párizs királynője című regényében, amely sokak számára visszatetsző lehet. Mert más elképzelni egy hatalmas ikont, aki sikeres, magabiztos és hihetetlenül lehengerlő, és más szembesülni azzal, hogy ő is hozott rossz döntéseket, melyek súlyos következményekkel jártak.
Könyvtárba járni azért is jó, mert olyan könyvekre bukkanhatsz, amelyekről eddig még csak nem is hallottál. Nekem pár hete egy igazi gyöngyszemet sikerült hazavinnem, méghozzá a képregényes szekcióból. Dagobert bácsival először 1992-ben, a vasárnap délutáni Disney mesedélutánok alkalmával találkoztam. Ezek a hétvégi mozizások, gyakorlatilag bearanyozták a 90-es éveimet, bár talán ezzel nem voltam egyedül. Nálunk az egész család ott kucorgott a kanapén, várva, hogy elkezdődjön a tévében egy újabb kaland. Hol Zorró, hol Balu kapitány volt a kedvenc, na meg persze a Kacsamesék, vagy más néven a Ducktales. Imádtam Dagobert bácsi és a többi kacsa történetét, pláne, hogy megelőzte mindig egy dallamtapadós főcímdal.