Mielőtt azt gondolnád, ez egy kis inci-finci történet, ki kell, hogy ábrándítsalak. Ez egy igazán komoly könyv, még ha azt is gondolod: Ugyan, hisz gyerekeknek íródott! (Be kell valljam, magam sem tudom, hogy ez tényleg gyerekeknek íródott-e, hiszen a történet egyáltalán nem gyalog-galopp.) A főszereplők NYULAK! Fontos leszögeznem, hogy valóban nyulak és nem nyuszik. Richard Adams fantáziájának és írói tehetségének köszönhetjük, hogy megismerhetjük az üregi nyulak életét. És bár valóban állatok a szereplők, mégis annyira emberi a történet. Az író nem rólunk, emberekről ír, de kétségtelenül hozzánk intézi szavait, ehhez az emberi tulajdonságokkal felruházott kisállatok a könyv végéig hű társai. Ez a mese egy igazi sikertörténet, hiszen 1972 óta rengeteg kiadást megért már. A Gesztenye, a honalapító az író leghíresebb regénye, melyet eredetileg lányainak kezdett mesélni. Akkora sikert aratott családi körben, hogy szerették volna megjelentetni. Két év alatt íródott meg a regény, amelyet először több kiadó is elutasított. 1972-ben jelent meg először, majd még ebben az évben Carnegie-díjat kapott a legjobb gyermekkönyv kategóriában. 1973-ban Guardian Children's Fiction-díjjal jutalmazták, majd 1977-ben ifjúsági irodalom klasszisban bezsebelt egy California Young Reader-díjat is. Angliában igazi klasszikus és a kötelező olvasmány része. Nem véletlen, erről aztán valóban lehet beszélgetni irodalomórán.

Ennek a könyvnek minden sorát imádtam. Sőt! Annyira rákattantam David Walliams írásaira, hogy az összes eddigi magyarul megjelent regényét elolvastam. Így már túl vagyok a Büdöss úron, a Milliárdos fiún és a Patkányburgeren. Most pedig izgatottan várom, hogy a Démoni dokira is rátegyem a mancsom. Szellemes mind, tökéletes olvasmányok egy 10-14 éves fiúnak. Lássuk be, lányoknak több mesekönyv és regény jelenik meg. De fiúknak szólóból kevesebb a választék, ezért is felüdülés, hogy a nyári romantikus-hogyanestemszerelembe-rózsaszínrágógumis könyvek között ehhez hasonlókra is rá lehet bukkanni. Walliams tökéletes választás a kamasz srácoknak, hisz észrevétlenül szeretteti meg az olvasást az ifjúsággal. Az összes könyve vicces, vidám, ugyanakkor komoly dolgokat is feszeget, ezért felnőttek is bátran kézbe vehetik. Bár minden kötelező olvasmány hasonló lenne! Akkor nem okozna fejfájást az, hogy a gyerekek nem olvasnak eleget. A Gengszter nagyi volt az első olvasmányom tőle, valószínűleg ezért lett nálam a legnagyobb favorit. Ez a történet Tony Ross derűs illusztrációival kiegészítve kétségtelenül kiérdemelte a Roald Dahl díjat.

Gyerekkoromból nincs meg Mazsola története. Kiesett, mint a Futrinka utca, pedig nem vagyok már mai csirke. Még rémlik valami egy fekete-fehér bábjátékról, de nem igazán kötött le anno. Idősebb rokonok és a család apraja-nagyja a mai napig nosztalgiával gondol rá. Így aztán arra az elhatározásra jutottam, bepótolom az elmaradásomat és én is megismerkedek Mazsolával, Manócskával, Tádéval és a többi kedves szereplővel. Régen minden műsor feketében és fehérben pompázott, manapság pedig újra divatba jött ez a séma, noha most a szürkének látható mind az ötven árnyalata...

A zöld a kedvenc színem, talán ha gyerekkoromban színesben is látom ezt a kis zöld malackát, másképp marad meg az emlékeimben. De sebaj! Most már tudom, hogy ez a cuki és sokszor nyafogós kis röffentyű spenót színű, az édes turcsi orra rózsaszínű, csakúgy, mint a fülei.

Szeretem a sci-fit, igaz hard science fictiont már nagyon rég olvastam. Kevesen írnak jót ebben a műfajban és a legtöbb író ott rontja el, hogy a tudományos magyarázatok nem pontosak és sem elméletben, sem gyakorlatban nem kivitelezhetőek. Márpedig a hard sci-fi alapja ez! El kell hinnem, hogy ha ez valóban megtörténne, akkor a tézisek helytállóak és én életben maradok. Ez a könyv pedig pont azt adta, amit annyira vártam tőle. Nemcsak kőkemény és realisztikus, de baromi izgalmas és szórakoztató is. Andy Weir nálam elnyerte az év sci-fi-je díjat, mert remekül van összerakva a történet és mindezek mellett olyan humora van, hogy szétröhögtem a fejem olvasás közben. Az alapötlet egyszerű: végy egy asztronautát, dobd ki a Marsra, hagyd egyedül és nézd meg, hogy mi történik.

Egy előre be nem tervezett könyvtárportyáról tértem haza ezzel a mesekönyvvel. Eredetileg csak visszavittem azokat a könyveket, melyeket kivégeztem, aztán... legyűrt az új fétisem. Ez pedig nem más, mint a gyerekkönyvek. Szeretem a vidám történeteket és azokat a meséket is, ahol valamilyen fontos tanulságot csempész bele a mesélő. Szívesen lapozom a szépen megrajzolt, színes lapokat, ezért amikor egy rakat gyerekkönyvvel egyensúlyozok a kölcsönzőpultnál, megilletődve állok és várok, hiszen nem mondhatom azt, hogy mind nekem lesz! Alattomos módon betérek a mesekönyves részlegre és elorozom a kisgyerekek könyveit?! Hát milyen felnőtt vagyok én?! Kétségtelen, hogy a legtöbb gyerekeknek szánt történet nagyszerűen van megírva, az illusztrációk fantasztikusak és van valamilyen varázslat abban, ahogyan egy felnőtt mesél az élet fontos dolgairól egy kiskorúnak. Ezek a könyvek még annyira tiszták és őszinték. Egyszerű nyelvezettel és oly nagy bölcsességgel beszélnek azokról a fontos dolgokról, amelyeket a kisgyerekek most élnek át. Mi pedig lassan begyepesedünk és elfelejtjük ezeket a lényeges, mégis alapvető tanításokat. Pedig valaha mi is voltunk gyerekek, még ha olyan távolinak is tűnik. 

Különleges kis könyv ez, melyre a Könyvmolyképző Aranypöttyös könyvei között bukkantam rá. Próbáltam rájönni, hogy mi alapján pöttyöződnek be a könyveik, de az oldalukon nem találtam információt róla, a vélemények pedig eléggé megoszlanak. A Vöröspöttyös könyveket én úgy tudnám bekategorizálni, hogy Young Adult (YA), vagyis fiataloknak szóló ifjúsági irodalom. Míg az Aranypöttyösök felnőtteknek, vagy érett gondolkodású fiataloknak íródtak. Ez a könyv egy kicsit komolyabb hangvételű, hiszen olyan témákkal foglalkozik, mint a szegénység, az idősek tisztelete, a csonka család, vagy azok a gyerekek, akik figyelem nélkül nőnek fel. Mindezek középpontjában az emberi jóság és az újrakezdés lehetősége áll. Barbara Constantine francia írónő, így nem is kell nagyon meglepődnünk, hogy az egész történetet áthatja egy kis franciás báj.

Ismerjük Bridget Jones-t. Nincs nála szerencsétlenebb nő... és valahogy mégis szeretjük. Úgy, ahogy van! Hogyan csinálja? Mi lehet a titka? Bridget szerethető figura, még akkor is, ha nála szerencsétlenebb nőt nem hordott a hátán a Föld. Az összes marhaságával, nagyibugyijával, fogyókúrás és cigiről leszokási próbálkozásaival együtt belopja magát az olvasó/néző szívébe. Talán azért, mert mindenki azonosulni tud vele. Az, aki súlyproblémákkal küszködik, aki egyedülálló, akinek egy házsártos boszorkány az anyja, idegesítő a családja, vagy épp olyan munkahelyen dolgozik, amit nem szeret. Aki 30-on túl még nem anya, aki a diplomáját a kukába dobhatja, mert semmit sem ér, vagy akit megcsalt a pasija. Ha a felsoroltak közül legalább egy igaz Rád, akkor olvasd el ezt a könyvet! 

Szingli. Ismerjük ezt a kifejezést, elég gyakran is használjuk. Az emberek többsége a szingliségről kialakított véleményét elsősorban könyvekből és filmekből szerezte. Az elmúlt évtizedben komoly szingli irodalom alakult ki, a legtöbb regényt az angol irodalmároknak köszönhetjük. Ezek vidám és szórakoztató művek, ahol a főhős mindig rátalál a nagy Ő-re! Ha filmet kellene választanom, akkor az egyik úttörő a Szex és New York című amerikai sorozat, a könyvek között pedig Helen Fielding Bridget Jones naplója lenne. Bridget óta már nem ciki, hanem kifejezetten sikkes egyedülállónak lenni, köszönhető az angol lány öniróniájának. 

Egy régi ismerősöm egyszer azon mulatott, hogy az Ikea éttermében Nils Holgersson menü kapható, Rénszarvas burgerrel, amit Zuzmó lével öblíthetsz le. Ezen akkor én is jót derültem, igaz azóta sem tudom, hogy ez komoly volt-e, vagy csak csőbe akart húzni. Viszont arról sokáig meg voltam győződve, hogy Nils Holgersson nem a svéd, hanem a holland gyerekek története... hiszen a fiún fapapucs van, az meg inkább rájuk jellemző viselet. Tévedtem! 

Pár hete felpattantam a Nosztalgia Vonatra, és azóta sem tudok leszállni róla. Nagy örömmel veszem kézbe a régi meséket és lapozgatom fel újra és újra. Csodás érzés megint gyereknek lenni. A könyvtárba járva bukkantam rá erre a történetre, amit rögtön haza kellett vinnem. Majd egész este csak olvastam, olvastam és olvastam.