Kiskoromban - és most is - nagyon oda voltam a Benetton reklámokért. Sokan polgárpukkasztásnak és provokatívnak vélik, nekem mégis tetszik, hogy annyira sokszínű plakátokat készítenek. Persze nem csak a ruhák és a színes kiegészítők látványa ragadja meg a figyelmem. De nem ám! A jelmondatuk, üzenetük egyszerű: az eltérő népek és kultúrák egymás iránti toleranciája fontos! 
A képeik között férfiak, nők, idősek, fiatalok, teltek, soványak egyaránt szerepelnek. Csupán annyi a különbség, hogy a bőrük színe egy kicsit más. Bevallom őszintén, engem elvarázsol ez a sokszínűség.

De mi van a kisebbekkel? Te hogyan mesélsz a gyerekeknek arról, hogy miért különbözünk ennyire egymástól? Minden ember egy, még ha a bőrük színe nem is egyforma. Minden embernek van szeme, keze, füle, lába. Mindenki lát, hall, tapint, szeret. Mindenkiben ott a motor, mely az egész testét mozgatja. Még ha sok mindenben különbözünk is, az egységes szeretet nyelvét értjük, ismerjük. Igaz, ki jobban, ki kevésbé; attól függően, mennyi szeretetet kapott. Hogyan mondod ezt el egy 5-8 éves kisgyereknek? A kisebbek már az oviban megtapasztalják, hogy mennyiféle ember él a Földön és ezt Böszörményi Gyula írása nagyon jól visszaadja. Csodálatos az ember és hiába különbözünk, mégis mindenki egy és mindenkit lehet szeretni. Ez a téma pedig napjainkban igencsak aktuális.

Ha nem nyomja a kezembe ezt a könyvet egy szemfüles kolléga, magamtól biztosan nem veszem le a polcról. Már a külleme is furcsa. Az, hogy fekete fehér, még hagyján, de a borító és a benne lévő rajzok már-már szürreálisak, néhol egészen ijesztőek. A szürke grafitceruzával készített illusztrációk eszméletlen hangulatot kölcsönöznek a könyvnek, mely kétségtelenül művészi kiadvány. Gyorsan átpörgettem a lapokat és meghökkenve néztem a képeket, mert ott aztán mindenfélét láttam. Mackó-manószerű lényeket, dögevő növényeket, de még egy vécékagylót is. Teljes szívvel mondhatom, hogy lesokkolt a látvány és a lényeg, picit tartottam tőle. Értetlenül álltam előtte, de azért mégis belesüllyesztettem a táskámba. Aztán otthon elolvastam. Egyszer... kétszer... háromszor. Nem bírtam betelni a történettel, a képek pedig egyszerre értelmet nyertek. Végül zöld jelzést kapott a könnycsatornám és elpityeredtem. Ez a kis 10 perces olvasmány olyan emlékeket hozott elő, melyeket már nagyon régen eltemettem. Dezső Andrea Mamuskája az emlékezés és a gyász könyve, ugyanakkor megható, szép és különleges.  

A Book Tag-ek korát éljük. Nem is nagyon látni olyan könyves blogot, ahol legalább 1 ilyen bejegyzés nem jelenik meg hetente. Azt gondolom, ha nincs túlzott mennyiségben, akár üde színfoltja lehet egy oldalnak. Engem is elkapott a láz, szó szerint leTAGlózott. Bár be kell valljam, jobban szeretem inkább olvasni őket, mint válaszolgatni, most mégis két kedves meginvitálásnak teszek eleget. Lulma és Fancsali is meghívott erre a Tag-re, mely az udvarlás lépésein vezet végig. Gondoltam üsse kavics, megcsinálom én is!

Szegedi Katalin illusztrációival kiadatni egy könyvet, mindig biztos siker. Ennél a könyvnél viszont igazán szerencsés az illusztrátor-író párosítás, hiszen G. Szász Ilonáról szintén elmondható, hogy képtelen rosszat alkotni. Erre bizonyíték A Mindentvarró Tű és Cókmók, a morgolódó szekrénymanó című könyvei. Kettejük közös munkájából született meg az Álomszövő Pendula, melyről nyugodt szívvel mondhatom, méltó helyen lesz a gyerekek könyvespolcain. Mikor kézbe veszed, már a borítóról tudod, hogy valami jó vár rád, ha kinyitod. Nagyon szeretem ezt a levendula színt és ott van rajta Pendula, ahogyan szemét lehunyva, nyugodt, egyenes tartással és mosolyogva ül. De nem akárhol! A felhők tetején. Úgy látom, épp szövi az álmokat, erre utal a hálóba beúszó piros halraj. A lányhoz úszva, majd továbbhaladva szívekké alakulnak, végül HUSS! madár alakban tovaszállnak. Pendula rézvörös haját meg-meglebegteti a szél, fején pedig ott a nélkülözhetetlen sárga kalap. Körüllengi egy kis franciás báj, a hosszú kezek és lábak kecsességet sugallnak, ugyanakkor az egész képen érződik a teljes nyugalom és harmónia.

Lauren Child Charlie és Lola sorozata 2000-ben indult Angliából. I Will Not Ever Never Eat a Tomato címen jelent meg, mely akkora tetszést aratott a gyerekek körében, hogy a könyvekből rajzfilmsorozatot készítettek. Magyarországon eddig két kötet jelent meg a Csimota Gyerekkiadó jóvoltából. Az egyik a már fent említett Sohadesoha nem eszem paradicsomot, a másik pedig a Nem vagyok álmos, és nem akarok lefeküdni! A képről már biztosan kitaláltad, hogy a paradicsomos könyvet hoztam. Ez azoknak a szülőknek lehet segítség, ahol a lurkók nem esznek meg semmit. Előfordulhat, hogy a gyerek étvágytalan, vagy valóban nem szereti a táljára kiporciózott ételt. Aranyszabály, hogy semmit sem szabad erőltetni, mert ezzel csak rontunk a helyzeten. Ne legyenek nagy elvárásaink, és attól sem kell megijedni, ha a gyerkőc nem eszik hatalmas adagokat. Egy gyerek pocakja kisebb, nem fér bele annyi, mint a felnőttek bendőjébe, ezért soha ne dorgáljuk meg azért, mert hagyott a tányéron valamit. A dackorszak normális, Te is, én is keresztül estünk már ezen. A gyerek ízlése is folyamatosan változik, ezért ne lepődjünk meg, ha egyik nap két pofára tömi a brokkolit, míg másnap a fejünkhöz vágja. A lényeg, hogy ne erőltessünk semmit. Ilyenkor bizony kell egy hatalmas adag… türelem! Jön a dac és ezek a kis hálátlanok kóstolás nélkül dobják a padlóra a sütőtökpürét, felhúzott orral mondanak nemet a nyers zöldségekre és ordítást vált ki egy kis merőkanál főzelék is. Anyák és apák hiába járják el a spenóttáncot, szemük fénye csak azt látja, hogy az a fura színű lötyi a tál alján nem túl bizalomgerjesztő. Jókat derülünk, ha ezt filmekben vagy vicces reklámokban látjuk. De mit csináljunk éles helyzetben? Ilyenkor bizony kell egy pici leleményesség és huncutság.

Meleg van, mindenki nyűgös és nem győzzük pótolni az elvesztett folyadékot. Keressük az árnyékos, hűvös helyeket, és ha tehetjük, vízpart mellett töltjük a szabadidőnket, vagy a szoba négy fala közt a lehúzott redőnyök mögött. Ez a nyár is olyan, mint az összes többi. Az időjárással nehéz felvenni a kesztyűt, viszont mégis rajtunk múlik, hogy ezt a néhány meleg, forró, mégis csodálatos hónapot hogyan tesszük felejthetetlenné. Itt van mindjárt az erdőben lakó Tündérbodár és Devevér, akik fesztivál szervezésére adják a fejüket. Még emlékeznek rá, hogy tavaly nyáron nem történt semmi, de tényleg semmi. Az eső elmosta a nyári Cseresznyeevő-bajnokságot és a Tavirózsa-ünnepséget sem kímélte. Úgy döntenek, ezen a nyáron még csak véletlenül sem fordulhat elő hasonló, így annyi programot szerveznek, hogy ha el is marad valamelyik, senki se vegye észre. Idén nincs helye az unalomnak! Rég nevettem és mosolyogtam ennyit egy gyerekkönyvön. Domonyi Rita Tündérbodár című meséje nálam nagy kedvenc lett. Egy ültő helyemben megettem. A humora néha abszurd, de szerintem nagyon szerethető.

Biztosan jártál már Te is úgy, hogy olvasás közben 
a szívedhez nőtt egyik-másik szereplő. Én már többször is! Megszerettem a Kisherceget, miközben meg akarta ismerni a világot. És amikor Vuk elvesztette a szüleit, szerettem volna mellékuporodni és addig simogatni a buksiját, amíg azt nem érzi, nincs egyedül. Most Lenkát zártam a szívembe. Lenkát és Palkót, akiket legszívesebben most jól megölelnék és egy-egy csattanós, cuppanós puszit nyomnék a fejük búbjára. A Csimota Könyvkiadó Tolerancia-sorozata között bukkantam erre a pöttyös ruhás, dundi kislányra, aki hatalmas kedvenccé vált. Erről a sorozatról annyit érdemes tudni, hogy a kisebbeknek íródnak, és eddig igen színvonalas kiadványokat jelentettek meg. 4-8 éves gyerekek a célcsoport és olyan témákról szólnak, mint a másság, az elfogadás, az emberiség sokszínűsége, vagy az élet körforgása. Ugye milyen nehéz ezekről a témákról beszélni a kisebbekkel? Szerencse, hogy vannak ilyen  könyveink, segítségükkel egyszerűbb megértetni és elmagyarázni ezek fontosságát. És most már itt van nekünk Lenka és Palkó története is!

Imádooom! Amikor elolvastam ezt a könyvet, úgy éreztem egész nap csak utazni akarok. Nem érdekel, hogy a BKV sokszor büdös, koszos, csörög, csattog. Csak lyukasztani szeretnék és zötyögni a tömegközlekedésen. Nézni a lámpákat, és számolni a másodperceket, mikor vált a lámpa zöldre. A legmagasabb székekre ülnék, mert a kakasülőről lehet a legjobban látni az utat. Rámosolyognék minden ellenőrre és jegykezelőre, hogy legyen jó napjuk és vidáman integetnék az összes autósnak, akik a dugó kellős közepén dekkolnak. A zebrán lépkedve mindig csak a fehér sávokra ugrálnék és nem sajnálnám az időt arra sem, hogy oda-vissza utazzak a mozgólépcsőkön. Csuda mulatságos nap lenne! Figyelném a villamosvezető bácsit és nénit, hogyan nyomkodja a gombokat és próbálnék valamilyen rendszert találni, mi alapján gyulladnak meg a műszerfal kis kijelzői. Igen, ezt adta nekem Gévai Csilla ezzel a könyvvel. Megint gyerek lettem, aki él-hal a tömegközlekedésért. Most már megint figyelem az áramszedőket a járművek tetején és a buszokat várva elgondolkodom, vajon most milyen típusú fog érkezni. És még nem is beszéltem a busz csuklós részéről. Bárcsak a kanyarokban elkezdene muzsikálni a jármű és leadna egy teljes harmonika koncertet. Nagyon adná!