Elif Shafak, a díjnyertes brit-török írónő, figyelemreméltó mesélő. Törökországban és a világ minden táján népszerű, mindig képes bevonzani az olvasót a történeteibe, amelyek egyre az ember elevenébe vágnak. Regényeiben örökérvényű problémákat feszeget, legyen az vallás, politika, identitás, szexuális zaklatás. Sohasem választ könnyű témát, de nem is várunk mást egy olyan embertől, aki harcol a nők egyenjogúságáért, az LMBTQ jogaiért és a szabadságjogok betartásáért. Nemrégiben az Európa Kiadó gondozásában megjelent 10 perc 38 másodperc című regénye, mely ugyancsak nem mindennapi kérdéseket feszeget.

Szívesen nézem a főzőshowkat, mert mindig izgalmas és látványos ételeket készítenek a versenyzők. De azt is tudom, hogy egy ilyen versenyen valószínűleg már az elején elvéreznék, mert elég hamar gondom támadna némely alapanyaggal, meg persze az idővel. Aki ismer, az tudja, hogy szeretek alkotni a konyhában, mindeközben megadni az ételnek a tiszteletet. Főzés közben nemcsak a hozzávalók feldolgozása fontos számomra, hanem a tálalás is, hiszen egy szép kompozíció a tányéron teljesen más magaslatokba emeli az étkezési rituálét. 
Talán ezért vártam annyira, hogy megjelenjen Janits-Szabó Virág Buddha-tálak című szakácskönyve, ugyanis épp olyan fogásokat vonultat fel a kötetben, melyek mindenkit arra ösztönözhetnek, hogy a főzés és étkezés tudatos és örömteli legyen.

Úgy örülök, ha ráakadok egy borzasztóan jó könyvre. Anna Kemp és Sara Ogilvie mesekönyve, a Zozó, a magányos szörny pedig nemcsak, hogy kedves történet, de még szép is.
De hát nézd meg ezt a borítót, hát nem fantasztikus? És még belülről nem is láttad, pedig az aztán zseniális!
Úgy látszik a gyengéim lettek a kedves szörnyek, hiszen az oldalon olvashattál már Shrekről és Varacskáról is. Most meg itt van Zozó, ez a melák, lila színű figura, aki inkább emlékeztet egy vajszívű nyugdíjas rockerre, mint egy félelmetes fenevadra.

Kicsit mindig szomorú leszek, ha egy számomra kedves sorozat a végéhez ér. Jenny Colgan Piciny Csodák Pékségében játszódó történetei már egészen a szívemhez nőttek, de ez nem is csoda, hiszen a Mount Polbearne nevű kis sziget lakói folyamatosan tesznek azért, hogy ne legyen feléjük annyira egyhangú az élet.
Ha csak képletesen is, de szerettem betérni Polly Waterford pékségébe, melyet mindig körülleng a frissen sült kenyér illata. Jó volt megismerkedni Huckle-lel, Kerensával, Reubennel, Jaydennel, Florával és természetesen Neillel, a tüneményes lundával.

Mindig is szerettem a telet. Minden évszak gyönyörű, de azt hiszem, a téli hangulatnak nincs párja. Szeretem a hideg és csípős reggeli levegőt, és az sem zavar, hogy ilyenkor korábban sötétedik, mert otthon gyertyát lehet gyújtani, így meghittebbek az esték is. A kipirosodott arcokat és a hideg orrokat sapkával, sállal keretezzük, és alig várjuk, hogy egy rohanós nap végén átmelegedjünk a meleg szobában. Jól esik bebújni a puha takaró alá és forró, fahéjas forrócsokit kortyolgatni, ugye? De a tél nem lehet igazi karácsony nélkül, melyet nem csak a gyerekek, hanem mi, felnőttek is izgatottan várunk.
Bármilyen idegesítő is egy idő után, én mégis szeretem a karácsonyi zenét a rádióban, csakúgy, mint a karácsonyi filmeket, a fenyő illatát, a csillogó díszeket a fán, és persze a karácsonyi süteményeket.
És ahogy beköszönt a december, a kellemes hangulattal máris érezni lehet a karácsony mágiáját is a levegőben. Alex T. Smith A kisegér, aki elhozta a karácsonyt című mesekönyve épp ezt az időszakot öleli fel, és egy adventi nagy utazásra hívja az olvasókat, hogy mindenki kellőképpen felkészüljön az ünnepre.