Elif Shafak, a díjnyertes brit-török írónő, figyelemreméltó mesélő. Törökországban és a világ minden táján népszerű, mindig képes bevonzani az olvasót a történeteibe, amelyek egyre az ember elevenébe vágnak. Regényeiben örökérvényű problémákat feszeget, legyen az vallás, politika, identitás, szexuális zaklatás. Sohasem választ könnyű témát, de nem is várunk mást egy olyan embertől, aki harcol a nők egyenjogúságáért, az LMBTQ jogaiért és a szabadságjogok betartásáért. Nemrégiben az Európa Kiadó gondozásában megjelent 10 perc 38 másodperc című regénye, mely ugyancsak nem mindennapi kérdéseket feszeget.

Valóban különös nézőpontot választott az írónő, ugyanis történetünk főszereplője és elbeszélője Tequila Leila, akit meggyilkolnak, és holttestét egy utcai szemetes konténerbe dobnak. Habár a szíve már nem dobog, az elméje még valamennyire tiszta, és a címben írt 10 perc 38 másodperc alatt leperegnek fejében élete legfontosabb eseményei. Ezek az emlékek Leila egész életét lefedik, így születésétől egészen haláláig mellette vagyunk. Láthatjuk a családját, amely kitagadja őt, és a barátait, akik támogatják és jóban rosszban mellette állnak; valamint visszaemlékezéseiben láthatjuk a török történelem legfontosabb pillanatait is. Minden emlékhez egy-egy meghatározó íz vagy illat kötődik, ezzel is különlegesebbé téve ezt a szomorkás időutazást.

Két perccel azután, hogy szíve abbahagyta a dobogást, Leila elméje két ízt idéz fel: a citromét és a cukorgyantáét. A kislány még csak hat éves, egyedüli gyermek, nyugtalan és nagyon magányos. Leilának bonyolult a gyerekkora, gyakorlatilag két anyja van, és elég sokkoló, amikor megtudja, hogy a nagynénjének hitt hallgatag és furcsa asszony, valójában a vér szerinti édesanyja. Apja túlságosan szigorú ember, aki a végletekig hagyománytisztelő, ugyanakkor legnagyobb vágya, hogy fiúgyermeket nemzzen. Később Leilának születik egy öccse, de a kicsit Down-szindrómával diagnosztizálják és korán meghal. Az apa mélységesen szomorú és csalódott, frusztrációját egyetlen lányán vezeti le.
Leila, miután felnő, elhagyja otthonát és a jobb élet reményében Isztambulba menekül, ám a brutális valóság és a kegyetlenség minden eddiginél letaglózóbb. Talán nem is vészelné át a sok szörnyűséget, ha nem talál rá az ötökre, akik támaszai lesznek, attól kezdve ők alkotják a családját.

A teljes agyhalál előtti harmadik percben eszébe jut a kardamomos kávé íze, mely összekapcsolódik az isztambuli utcák zsibongásával. A negyedik percben a görögdinnye illata és íze nyomakodik előre Leila elméjében, aztán pedig testvérének születése és az ehhez kapcsolódó ünnepi kecskepörkölt mindent átható, fűszeres illata idéződik fel. A hatodik percet a fafűtésű kályha füstös szaga lengi be, a hetediket pedig egy kesernyés íz uralja. A nyolcadikban mindent beborít a kénsav furcsa, csípős bűze, a kilencedikben előkerül a csokoládé és a praliné csupa meglepetés töltelékeivel. A tizedik percben az utcán találjuk magunkat, a frissen sült, bundázott kagylót kóstoljuk, Leila egyik kedvenc csemegéjét. Pontosan húsz másodperccel később egy fehér színű, vajkrémes esküvői torta sejlik fel, végül pedig a whisky íze, az utolsóé, amelyet megízleltek ajkai.

Különös, szomorú és megindító történet ez, mely bemutatja a hányatott sorsú nők életét, és ezen keresztül a 20. századi török valóságot - ahol a nők korántsem egyenjogúak a férfiakkal. Shafak regényeinek középpontjában mindig a nyugati és a keleti kultúra áll, valamint a társadalmilag elnyomottak helyzete. Megmutatja, hogy mennyire kegyetlenül bánnak a társadalom peremére szorultakkal, s hogy miképpen használnak rajtuk fizikai és lelki erőszakot.

A vége egészen elképesztő, ugyanis az öt gyászoló barát kerül előtérbe. Körbevezetnek bennünket a Magányosok temetőjén is, ahová azok az emberek kerülnek, akik ismeretlenek vagy nemkívánatosak a társadalom számára. Az ötök nem hagyhatják, hogy Leila egy ilyen helyen nyugodjon, ezért kockázatos tervet hajtanak végre. 

Mindannyian számkivetettek, van köztük transzvesztita és egy családon belüli erőszak elől megszökött nő is. De ebben a sötét és kegyetlen világban, ahol sem együttérzés, sem segítség nem adatik számukra, összekovácsolja őket a sors, a törődés és a remény. Mindegyikük életében megadatott a barátság és/vagy a szerelem, s ha ez nem is váltja meg őket a szenvedéstől, de megajándékozza őket azzal a méltósággal, ami az életet élhetővé, az embert emberré teszi.
Bár többen azt írták, hogy a legvége kevésbé illik a történethez, számomra így lett teljes egész, hisz itt mutatkozik meg valójában az igazi barátság és szeretet ereje. S hiába van jelen a halál, mégis az élet szeretete, a remény és egyfajta pozitív kicsengés érződik a lapokon.

Talán korai azt írni így március elején, hogy ha csak egy regényt olvasol idén, akkor ez legyen az... de azért ha lesz rá lehetőséged, mindenképp olvass bele, mert hihetetlenül jó könyv. Olyannyira, hogy felkerült a 2019-es Booker-díj szűkített listájára is, ami szép teljesítmény.

Kedvenc idézetek:

Nosztalgia Nalan hitt benne, hogy kétféle család létezik a földön: a rokonok alkották a vér szerinti családot, a barátok pedig  a másik családot, a víz szerinti családot. Ha a vér szerinti családod kedves és törődő, akkor szerencsés csillagzat alatt születtél, de ha nem, akkor is van még remény; a dolgok jobbra fordulhatnak, ha elég idős leszel ahhoz, hogy elhagyd szomorú otthonodat.
Ami a másik, a víz szerinti családot illeti, az jóval később alakul ki a életben, és az ember többé-kevésbé önmagának teremti meg. Bár igaz, hogy semmi sem helyettesíthet egy szerető, boldog vér szerinti családot, ám ennek hiányában egy jó barátokból álló család, a víz szerinti család elmoshatja a lélekben fekete koromként összegyűlt sérelmet és fájdalmat. Ezért lehet a barátoknak nagyra becsült helyük az ember lelkében, és foglalhatnak el benne nagyobb helyet, mint a rokonok együttesen. De akik sosem tapasztalták, milyen érzés, amikor a saját rokonai eltaszítják, nem fogják megérteni ezt az igazságot ezer év alatt sem. Sosem fogják megtudni, hogy időnként a víz sűrűbb, mint a vér.

- Miért próbálsz meg harcolni a depresszió ellen?
- Mert azt hiszem, ezt kell tennem... mindenki ezt mondja.
- Az anyám - a nénikémnek hívtam - gyakran érezte magát ugyanígy, vagy még rosszabbul. Az emberek mindig azt mondták neki, hogy küzdjön a depresszió ellen. De nekem az az érzésem, hogy amint valamire ellenségünkként tekintünk, erősebbé tesszük. Mint a bumeráng. Elhajítod, de visszajön, és ugyanolyan erősen üt rád. Lehet, hogy inkább össze kéne barátkoznod a depresszióddal.
- Milyen viccesen hangzik, drágám. És mégis hogy csináljam?
- Gondolj csak bele: egy barát olyasvalaki, akivel sétálhatsz a sötétben, és akitől egy csomó dolgot tanulhatsz. De azt is tudod, hogy különálló emberek vagytok, te és a barátod. Vagyis te nem a depresszió vagy. Te sokkal több vagy, mint a mai vagy a holnapi hangulatod.

Most, évekkel később Nalannak úgy tűnt, hogy a vallás - és a hatalom, a pénz, az ideológia és a politika - ugyanazt a célt szolgálta, mint az a bizonyos szemtakaró. A babonák és jóslatok és hiedelmek megfosztották az embereket a látásuktól, ellenőrzés alatt tartották őket, de mélyen legbelül olyannyira elgyengítették az önbecsülésüket, hogy valójában féltek bármitől, bárkitől.

Volt valami különösen megnyugtató abban, ahogy a különböző kultúrák hasonló szokásokhoz és dallamokhoz jutottak el, és abban, hogy az emberek az egész világon a szeretteik karjában ringatózva leltek vigaszra nehéz pillanataikban.

Spenótos-póréhagymás pide

A könyv mellé szerettem volna egy kis török életérzést csempészni. Elképzeltem Isztambult és a piacait, ahogy hömpölyög a tömeg, és mindent beborít a frissen sült finomságok átható illata.
Rengeteg finomabbnál finomabb ételük van, de most a pide került górcső alá. A török pizza, vagyis a pide egy csónak alakú étel, melyet általában főszeres bárányraguval töltenek meg, de akad húsmentes változata is. A sajtos és spenótos ízvilágok is kedveltek, ezért most egy spenótos-póréhagymás verziót készítettem.
Hozzávalók:
A tésztához:

• 500 g liszt
• 1 tk só
• 1 csomag instant élesztő
• 3 ek olívaolaj
• 2 ek szója joghurt
• 1,5-2 dl langyos víz

A töltelékhez:

• 500 g spenót
• 2 közepes póréhagyma
• 1 fej vöröshagyma
• 2 gerezd fokhagyma
• 2-3 ek olaj
• 1 csomag vegán fetasajt
• 1 ek növényi tejföl
• ízlés szerint só, bors, szerecsendió
• + növényi tej a kenéshez

A tésztát készítem el először, hiszen még keleszteni is kell. A hozzávalókat a leírt sorrendben egy nagy tálba öntöm és alaposan összekeverem. A vízzel vigyázok, azt apránként adom csak hozzá, mert nem jó, ha túl lágy lesz a végeredmény. Amikor összeállt az egész egy rugalmas gombóccá, letakarom és meleg helyen duplájára kelesztem.

A töltelékhez először apróra vágom a megtisztított vöröshagymát, és kicsit nagyobb darabokra a póréhagymát. Egy nagy serpenyőbe felhevítem az olajat és üvegesre párolom benne a felszeletelt zöldségeket. Belereszelem a fokhagymát, és hozzáadom apránként a spenótot. Mivel a melegtől hamar összetöpped, pár perc alatt meg is vagyok vele. Amikor egy kicsit kihűlt, belekeverek egy evőkanál növényi tejfölt, és a vegán fetasajt felét, végül sózom és borsozom. A sóval vigyázok, mert a feta is picit sós, szóval csak csínján bánjunk a fűszerekkel.

Ha már a tészta szép nagyra megkelt, egy lisztezett deszkára helyezem és 4 nagy vagy 8 kis gombócra osztom. Most nagyokat készítettem, mert őrült jól néznek ki az asztalon felszeletelve.
Szóval a gombócokat hosszú, ovális alakúra nyújtom, és a közepükre bőven halmozok a spenótos töltelékből, végül a két végét összecsippentve, a tészta oldalát felhajtva, csónak alakúra formázom. Tepsibe helyezem, megkenem az oldalát növényi tejjel és 220ºC-ra előmelegített sütőbe téve 22-25 perc készre sütöm. Szerintem langyosan az igazi, de forrón is elég nehéz ellenállni neki. Egy nagy adag salátával jó kis ebéd lehet, kóstold meg, mert kár lenne kihagyni.