Úgy örülök, ha ráakadok egy borzasztóan jó könyvre. Anna Kemp és Sara Ogilvie mesekönyve, a Zozó, a magányos szörny pedig nemcsak, hogy kedves történet, de még szép is.
De hát nézd meg ezt a borítót, hát nem fantasztikus? És még belülről nem is láttad, pedig az aztán zseniális!
Úgy látszik a gyengéim lettek a kedves szörnyek, hiszen az oldalon olvashattál már Shrekről és Varacskáról is. Most meg itt van Zozó, ez a melák, lila színű figura, aki inkább emlékeztet egy vajszívű nyugdíjas rockerre, mint egy félelmetes fenevadra.

Szörnyünk egy tágas, ősi barlangban él magányosan. Korábban rettegtek tőle az emberek, mert nagyon csúnyán viselkedett, de mára egészen megszelídült. Hatvan éve a középkori népek és lovagok elűzték őt a faluból, ám hősünk egyáltalán nincs elkeseredve, amiért egyedül lakik a kényelmes odújában, ugyanis mindig vele van pink színű, színes villámokkal dekorált gitárja, mellyel gyakran elüti az időt. Esténként szeret kötögetni, de az is előfordul, hogy elcsábul egy-egy gyertyafényes pezsgőfürdőzésre. 
Egy napon aztán arra riad fel délutáni szunyókálásából, hogy orron találja egy káposzta... majd egy tégla... egy cékla és egy padlizsán is. Majd megjelenik a tettes, aki nem más, mint Petike, a hatéves lovagocska papírpáncélban, hogy leigázza a szelíd óriást. Szerencsére hamar kiderül, hogy Zozó egyáltalán nem gonosz, végül ahogy az a mesében általában lenni szokott, barátok lesznek. 

Ez a szellemes rímekbe szedett mese nálam szerelem volt első látásra. A történet a 3-5 éves gyerekhez szól, és egy valóban lényeges üzenetet közvetít: senkit se ítéljünk meg a kinézete alapján, mert könnyen lehet, hogy a zord külső, érző szívet rejt. És meg kell próbálnunk úgy bánni másokkal, ahogy mi szeretnénk, hogy bánjanak velünk.

"...lovag és szörny a legjobb cimbik lettek teljesen."

A kedvesség, alapvető tulajdonsága az emberiségnek, hiszen ez teszi lehetővé a tolerancia és az empátia kifejlesztését is. És hát valljuk be, senki sem szereti, ha gyökérzöldséggel dobálják, még akkor sem, ha valaki épp egy bíborszínű szörny.
Igaz, a leírtak alapján is sejtheted, hogy Zozó egyáltalán nem félelmetes, és szerintem inkább hasonlít egy kedves, nyugdíjas rocker nagypapára, mint egy vérengző szörnyetegre. Alakját a gyerekek is hamar megkedvelik, és talán arra ösztönzi majd őket, hogy közös kalandra induljanak ők is a nagyszüleikkel.

Igaz, a rímek itt-ott néha megbicsaklanak, de még ezeket is képes vagyok elnézni, mert a vizuális élmény iszonyatosan jó, az illusztrációk valami fenomenálisak. Sara Oglivie nevével most találkoztam először, de egy életre megjegyeztem, mert varázslat, ahogy a ceruzával és az élénk színekkel bánik.
Kedvelem az összes karaktert, és mint mindig, most is a rajzokon lévő apró részletek kötötték le igazán a figyelmem. A lap alján hol egy kis csillag, hol egy halacska kapott helyet, de az is előfordulhat, hogy egy menő rockbanda plakátja lóg a szoba falán. Fergeteges és nagyon vicces! 

Bár a történet a kis óvodásokhoz szól, szórakoztató és élvezetes olvasmány lesz az idősebbeknek is. Olvassátok, mert nagyon cuki, és mert némi erkölcsi tanulság senkinek sem árt, nem igaz?

Kedvenc idézetek:

De ő nem az a fajta, aki valaha visszaütött,
inkább a gitárját pengette és zoknit kötött.
Vagy játszotta a jobbnál jobb számokat,
vagy beugrott a kádba, és kergette az álmokat.

- Bár én, a szörny, lehet, hogy szúrósan nézek,
De a szívem meleg és igen sok mindet érzek.

- Jó, igaz, néha pajkos volt, és szeleburdi kissé,
de a rossz érzéseiteket tegyétek semmissé!
Nem nagy bűn az, ha valaki olyan, mint Zozó.
Kicsit hebrencs ugyan, de jólelkű és álmodozó.

Zozó színes salátája

Mivel a könyv nagyon színes, ezért én is valami színes ételben gondolkodtam. A saláta tűnt a legideálisabb választásnak, mert a sok finom és egészséges zöldség mindig szemet gyönyörködtető látvány a tányéron. Zozó egy lila szörny, ezért a fő alapanyag a lila káposzta lett, és miután a mesében olyan, mint egy rocker nagyapó, némi répacsillag és csili is helyet kapott a tányéron. Öntetnek egy egzotikus ízvilágot választottam, így nyakon öntöttem némi mogyoróvajas-lime-os dresszinggel.Hozzávalók:

• 1 közepes lila káposzta fele
• 1 közepes fehér káposzta fele
• 1 nagy répa
• 1 fej vöröshagyma
• csilipaprika (opcionális)
• koriander (opcionális)

Az öntethez:

• 3 ek mogyoróvaj
• 2-3 lime kifacsart leve
• 2 tk agavé szirup
• 2 ek szójaszósz
• kb. egy 1 cm-es gyömbér reszelve
• 1 ek csiliszósz (opcionális)
• 1,5 dl forró víz

A megtisztított káposztákat és a vöröshagymát lereszelem vagy vékony csíkokra vágom. A répát karikákra szeletelem, és kis csillag alakú sütikiszúróval kimetszem a közepüket. Kicsit babra munka, de megéri, mert szuperül feldobja a salátát. Félreteszek a tálaláshoz egy maréknyit, a többit a hagymás káposztához adom és óvatosan összekeverem az egészet.
Az öntethez egy tálba öntöm a mogyoróvajat, a lime levét, az agavé szirupot és a szójaszószt. Belereszelem a friss gyömbért és alaposan összedolgozom az egészet. Hozzáadom a forró vizet is. A csiliszószt opcionálisan írtam, én most nem adtam hozzá, mert a tálaláskor bőven szórtam csilit a saláta tetejére, és most egy nagyon csípős fajtát sikerült választanom, ezért nem akartam kockáztatni.
A dresszinggel lelocsol a káposztát és összerázom, hogy mindenhová jusson belőle. 1-2 órára hűtőbe teszem, majd tálaláskor csilivel, répacsillagokkal és korianderrel szórom meg a tetejét.

ParféTippek: Minél nagyobb répát válassz, hogy könnyebb legyen belőle csillagokat vágni. A megmaradt részt semmiképp se dobd ki, inkább tedd hűtőbe és dobd bele a hétvégi zöldséglevesbe. Garantáltan feldobod vele a családi ebédet!