Mary Ann Shaffer és Annie Barrows regénye, a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság azon kevés könyvek egyike, melyet bizonyos időközönként újra előveszek. Szívbe markoló és varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a csatorna-szigeteki Guernsey-n élő közösség nem mindennapi története. Az egész nagyon szerethető és emberi, az olvasó pedig akaratlanul is megszereti a maroknyi csoport tagjait. Sőt, hamarosan minden vágya az lesz, hogy tagja lehessen a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságnak!
A regény 2008-ban jelent meg Amerikában, majd számos nyelvre lefordították. A magyar olvasókhoz 2010-ben jutott el, most pedig a Park Kiadó gondozásában újra megjelent. Szerencsére Szántó Judit fordítása maradt, ám a borító filmesre cserélődött.

Mázlista vagyok, mert idén zsinórban olvasom a jobbnál jobb könyveket. Előző héten a Bádogemberről zengtem ódákat és most megint egy új kedvencet hoztam, ráadásul a Blogturné keretein belül. Keith Stuart Kockafiú című regényét először a könyvtár újdonságai között fedeztem fel, majd amikor belelapoztam, azonnal berántott. A mai napig nem tudom, hogy fogyott el két nap alatt ez a több mint 460 oldalas könyv.
Azt vettem észre, mostanában egyre többször írnak a szerzők autista szereplőkről; kicsit már úgy érzem, túl sokan is akarják meglovagolni ezt a hullámot. Ez egyrészt érthető, hiszen az autista és aspergeres emberkék annyira különlegesen látják a világot, és sokunkban van egy egészséges kíváncsiság irányukban. Másrészt a szerzők zöme nem tud hiteles maradni, mert nem ismerik eléggé ezt az állapotot. Keith Stuart sok humorral megírt története azért volt érdekes számomra, mert legkisebb fiánál néhány éve autizmust diagnosztizáltak, így ő pontosan tudja, milyen kemény az élet egy autista gyerekkel.

Vannak olyan könyvek, melyek csöndesen lopják be magukat az olvasók szívébe. Sarah Winham Bádogember című regénye pontosan ilyen; megindító, lírai és engem teljesen elvarázsolt. Ez egy lélegzetelállító, gyönyörű szerelmi történet, mely mentes a cukormáztól, ugyanakkor őszinte és nagyon emberi. Megható, csendes-bús, magával ragadóan szép regény, és talán túlzás nélkül kijelenthetem, hogy az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam. Winman elbeszélése tavaly jelent meg, de már 14 nyelvre lefordították, majd Costa irodalmi díjra jelölték. Nem véletlen, hiszen az egyik legszebb szerelmi történet, melyet az utóbbi időben kiadtak.

Joanne Harris könyvei olyanok, mint egy személyre szabott, nagy hozzáértéssel előállított, kézzel válogatott pralinés doboz. Egy igazán exkluzív fajta, amely minőségi összetevőket tartalmaz. A csomagolás egyszerű, de amikor kibontod, majd megkóstolsz egyet, bármelyiket is válaszd, nem fog csalódást okozni.
Briliáns írónőnek tartom, aki - legyen az romantikus, fantasy vagy pszicho-thriller -, könnyedén lavírozik a műfajok között, és folyamatosan meg tudja lepni az olvasóit. Lassan, ugyanakkor lehengerlően szövi a szálakat, de hát nem is várhatnunk mást a hétköznapi varázslatok nagyasszonyától, ugye? Tavaly a Csokoládéról írtam, most viszont az Ötnegyed narancsot hoztam, melyet a Libri Kiadó idén új köntösben jelentetett meg.

Úgy gondolom, azért jó chick litet olvasni, mert pontosan tudod, mire számíthatsz.
Általában adott egy 20-as évei végét, 30-as évei elejét taposó nő. Szinte mindig egy olyan életszakaszban jár, ahol döntenie kell, most hogyan és merre induljon tovább. A hölgy okos, modern, két lábbal áll a földön, ugyanakkor a problémák megoldásakor hajlamos a bénázásra. A történet sokszor humoros, tele van öniróniával, mindemellett olyan fontos témákat érint, mint a család, a karrier, vagy épp a gyereknevelés.
J. D. Barrett Receptek újrakezdéshez című könyve pontosan ilyen - egy kellemes, délutáni kikapcsolódást ad, vicces jeleneteket, mindezt megbolondítva egy kis misztikummal és nem kevés ételrecepttel.

Ezen a héten egy humoros, könnyed krimit hoztam. Tavaly Rita Falk Télikrumpligombóc című regénye annyira tetszett, hogy lelkesen vettem kézbe a sorozat második kötetét is, a Gőzgombóc bluest. Franz Eberhofer, a testestül-lelkestül bajor rendőr újfent nyomozásba kezd, a történet során pedig már régi ismerősként üdvözöltem a kis falu meghatározó alakjait. Niederkalterkirchern talán unalmas helynek tűnhet, pedig egyáltalán nem az. Ott mindig történik valami... de ha esetleg mégis pangós időszak jönne, bármikor beülhetünk Wolfihoz egy pofa sörre, vagy épp csatlakozhatunk Nagyihoz, aki lelkes látogatója a hipermarketeket szezonális leárazásainak.

Az elmúlás, a halál az élet természetes velejárója. Azt mondják, ha egy szerettünket elveszítjük, véglegesen búcsúzunk tőle. Mégis, amikor kimegyünk a temetőbe, virágot viszünk a sírokra, gyertyát gyújtunk és beszélünk a halottainkhoz, közel érezzük őket magunkhoz. A gyászt mindenki másképp dolgozza fel, ha gyerek is van a családban, talán még nehezebb átvészelni ezt az időszakot. Vannak akik kérdeznek, tudni akarják, hogy mi lesz ezután; mások bezárkóznak, nem akarnak beszélni az érzéseikről. A szülőknek fokozottan kell figyelniük rájuk, és támogatniuk kell őket abban, hogy könnyebben tudják megélni a gyászt és feldolgozni a veszteséget. A gyermek- és ifjúsági irodalomban már szép számmal találni olyan könyveket, melyek a halál és az elmúlás témájával foglalkoznak. Rosemarie Eichinger Esznek-e a halottak epertortát? című kisregényének témája szintén e köré épül, történetét Ausztriában magas rangú gyerekirodalmi díjjal jutalmazták.