Miért jó életrajzi vagy életrajzi ihletésű könyveket olvasni? Először is azért, mert hihetetlen élettörténetekkel találkozhatunk és olyan emberek bőrébe bújhatunk, akik valami maradandót alkottak az utókor számára. Olyan nők és férfiak életébe leshetünk bele, akik megharcoltak az álmaikért, és a lehetetlennek tűnő helyzetekben sem adták fel soha. Inspirálhat bennünket a kitartásuk, felnézhetünk rájuk és erőt meríthetünk belőlük.
Azt hiszem ezért szeretem annyira a Kossuth Kiadó Híres nők sorozatát, mert olyan hölgyekről olvashatok, akik bátrak voltak, és minden tekintetben kiemelkedő egyéniségek.
Van köztük olyan, aki inkább a tehetségével, és van aki az emberi kvalitásaival tűnik ki inkább, mindenesetre tetteik erőt adhatnak bárki számára. A sorozatból eddig Coco Chanel és Frida Kahlo kötetei voltak a kedvenceim, ezekről már írtam korábban az oldalon, de hamarosan érkezik majd Madame Picassóról, Édith Piafról és Alma Mahlerről is. De most Josephine Bakerre vetődik a reflektorfény, a revü koronázatlan királynőjére, akiről Sherry Jones írt a Josephine Baker utolsó tánca című regényében.
A szerzőnek nehéz dolga volt, hiszen nem könnyű elmesélni, hogy ki is volt Josephine. Énekes? Táncos? Színész? Polgárjogi aktivista? Kém? Anya?
Bakernek az élete során rengeteg akadályt kellett leküzdenie, de ez a sok-sok megpróbáltatás alakította és keményítette meg igazán. Rasszizmus, szegregáció, szegénység, szexuális bántalmazás, ezekről mind-mind találkozhatunk a könyvben.
Nehéz nem csodálni Baker bátorságát és kitartását, hiszen olyan dolgokat élt át, amelyek a legtöbb embert megtörték volna. Ehelyett ő mindig felállt, megrázta magát és emelt fővel vonult tovább. Erőt merített a legnehezebb pillanatokban is, és semmi sem szegte kedvét, hogy élvezze, két kanállal habzsolja az életet.
A színpadon mindig energikus volt, táncos műsorai sokszor hevesek és erotikusak voltak. De ez a kirobbanó energia semmi sem volt a magánéletéhez képest, ahol is számos szexpartnerre tett szert. Sohasem volt tabu számára, hogy beszéljen biszexualitásáról, mindig felvállalta a szerelmet.
Nem akart csak egy másodosztályú kis táncosnő lenni, keményen küzdött, hogy feljebb kerüljön a ranglétrán. Nem elégedett meg a tánccal, énekelni is akart, ezért mindent megtett, hogy képezze magát. Fél éven keresztül énektanárhoz járt és minden szabadidejét a gyakorlásnak szentelte. Csupán ennyi kellett, hogy a Champs-Élysées-n ámulatba ejtse hangjával a közönséget.
Josephine haláláig dolgozott, soha nem tudott hosszabb ideig meglenni a színpad nélkül. 68 évesen még fellépett, és a zsúfolásig telt nézőtéren olyan hírességek tapsoltak állva a műsorszáma után, mint Sophia Loren, Diana Ross vagy épp Mick Jagger.
Szörnyű gyermekkora volt. Anyja lelkileg terrorizálta és verte, nem kapott semmi szeretetet. Ehhez képest a felnőtt kora lenyűgöző volt és izgalmas, merész, sokoldalú és vicces. Talán ez a viszontagságos gyerekkor az, mely miatt annyira szeretett volna anyává válni. Josephine tele volt szeretettel és adni akarással. Sajnos több vetélésen is átesett, majd az egyik után annyira károsodott a méhe, hogy el kellett távolítani. De mint tudjuk, Josephnie nem ismeri azt a szót, hogy lehetetlen, ezért az örökbefogadás mellett döntött. A világ minden tájáról összesen 12 gyereket vett magához, ezt a színes családot pedig Szivárvány-törzsnek nevezte el. Ezzel is azt szerette volna demonstrálni, hogy különböző etnikai és vallású emberek tudnak együtt boldogságban és békében élni.
Sokat olvashatunk franciaországi életéről és németországi útjairól, meg arról a kulturális sokkról, melyet az Egyesült Államokba való visszatérésekor tapasztalt. Mindig küzdenie, és alkalmazkodnia kellett a saját országában tapasztalható faji egyenlőségekhez. Ez ellen egész életén át harcolt, élharcosként rengeteg támadás érte. Többször bukott el súlyos százezer dollárokat politikai meggyőződése miatt. Több szerződésben kérte, hogy fellépéseire a színes bőrű vendégek is mehessenek. A Miamiban találálható Copa City Club volt az első, amely engedett ennek a kérésnek. Szülőhazájában nem mindig volt kívánatos vendég, a Ku Klux Klán többször is megfenyegette a polgárjogi mozgalomban való aktív részvétele miatt.
A II. világháborúban a francia ellenállást segítette, a hírszerzésnek dolgozott. Kastélyában menekülteket, köztük híres művészeket bújtatott. Bátorságáért és a sok hasznos információért a francia kormány később megtisztelte a Croix de Guerre-vel, a Becsület Légiójával.
A regény utolsó fejezetei, bár szerintem egy kissé összecsapottra sikerültek, mégis roppant érdekes dolgokról mesélnek. Jó lett volna többet olvasni, hogy milyen volt a francia ellenállás kémjeként az az időszak, és elszomorított, hogy a könyv hirtelen véget ért. Josephine időskoráról csak néhány villanásnyi kép sejlik fel, pedig biztos vagyok benne, hogy itt is bőven akadtak kimaradt kulcsfontosságú jelenetek. De azt senki sem vitathatja, hogy Sherry Jones alaposan beleásta magát a témába.
Összességében ez egy nagyon érdekes könyv, főleg azért, mert Josephine volt a fekete nők korai úttörője. Ajánlom azoknak, akik szeretik az életrajzi ihletésű könyveket és akik szeretnének bepillantani egy nem mindennapi erős nő életébe.
Kedvenc idézetek:
- Meg akarja ölni magát?
- Azzal, hogy egész éjjel Mick Jagerrel táncoltam? El tudok képzelni ennél rosszabb halált is. - Sosem volt még tombolóbb premiersikere, és még sosem jött el ennyi sztár: Sophia Loren, Alain Delon, Grace Kelly, Jacqueline Kennedy Onásszisz, Diana Ross, Carlo Ponti és persze Mick. Harminc percen át tapsoltak állva.
Utálta, hogy úgy beszélnek vele, mintha hülye lenne, pedig igazából csak nem érdekelte az egész, még a történelem sem. Sosem lesz halvány bőrű, szőke királynő olyan szép ruhában, mint a könyvek képein látható nők. Egyetlen könyvben sem látott sötét bőrű királynőt vagy királyt, bár Mrs. Wilson elmesélte, hogy Kleopátra néger volt. Ez a tanár volt az egyedüli jó az egész iskolában, olyan történeteket mesélt, amelyek nem voltak benne a könyvekben, cikkeket olvasott fel arról, hogy Amerika Franciaországba küldi a színes bőrű katonáit, hogy harcoljanak a nagy háborúban, és a fehér katonáknak ne kelljen keveredniük velük. Leveleket és cikkeket olvasott fel nekik a St. Louis Argusból. "Itt nem az számít, kinek milyen színű a bőre, hanem hogy milyen ember vagy" - állt egy levélben, amely beszámolt róla, hogyan harcoltak együtt fehérek és színes bőrűek Franciaországban. Egymás mellett aludtak, egy aszalnál ettek, egy színházba és szórakozóhelyre jártak Párizsban, és ugyanazt a vécét használták. Josephine szinte transzban hallgatta. "Itt egyenlőek vagyunk."
Vegán paradicsomos spagetti "húsgolyókkal"
Josephine nem volt az a klasszikus értelemben vett házitündér, de nagyon szeretett főzni a barátainak. Még egy jól bevált bolognai spagetti receptje is kering a neten, melyet sovány darált marhahúsból, sertéshúsból és borjúból készített. Kedvelte a gyorsan elkészülő tésztaételeket, és a gyerekkori kedvence, a paradicsomos spagetti húsgombóccal örök kedvence maradt. Most én is elkészítettem ennek egy vegános verzióját, mely nemcsak, hogy szaftos és fűszeres, de a gluténmentes tésztával még alakbarát is.
Hozzávalók:
A "húsgolyókhoz":
- 1 csésze apró szemű zabpehely
- 1 doboz fekete bab konzerv leszűrve és lecsepegtetve (400 ml-es)
- 2 ek olívaolaj
- 1 púpozott ek paradicsomszósz
- 1 közepes fej durvára vágott vöröshagyma
- 3 gerezd durvára vágott fokhagyma
- só, bors
- 2 ek őrölt lenmag + 4 ek forró víz
- 1/2 ek őrölt pirospaprika (ha füstölt, még jobb)
- 1 tk. csípős szósz (opcionális)
- fél csokor durvára vágott petrezselyem vagy koriander
A paradicsomos mártáshoz:
- 1 fej finomra aprított vöröshagyma
- 2 gerezd zúzott fokhagyma
- 1 tk szárított oregánó
- 1 tk szárított bazsalikom
- 2 ek olívaolaj
- 2 db hámozott és darabolt paradicsom konzerv
- kb. 1/2 dl víz
- só, bors
- + egy zacskó spagetti tészta
Az őrölt lenmagot egy bögrében összekeverem a forró vízzel és pár percig állni hagyom. A gombóc hozzávalóit szép sorban beleteszem a konyhai robotgépbe, hozzáöntöm a lenmagos szmötyit és addig mixelem, amíg az egész össze nem áll. Kis gombócokat formázok belőlük, figyelve arra, hogy egyformák legyenek, mert így egyformán is sülnek majd meg. A mártás elkészültéig letakarva hűtőben pihentetem.
Egy nagyobb lábosban olívaolajat hevítek és üvegesre párolom a vöröshagymát. Megfuttatom rajta a zúzott fokhagymát, majd hozzáöntöm a paradicsomot és a vizet. Mehetnek bele a fűszerek is. Lefedve, időnként megkeverve, közepes lángon addig főzöm, amíg szépen össze nem sűrűsödik a szósz.
Egy nagy serpenyőben kevés olívaolajat hevítek, hozzáadom a golyókat és kicsit rázogatva minden oldalukat aranybarnára sütöm. Ha ez kész, a paradicsomszószhoz öntöm és összemelegítem az egészet.
A spagettit a zacskón olvasható utasítás szerinte megfőzöm, tálaláskor tányérra szedek a tésztából és ráhalmozom a paradicsomos gombócokat. Megbolondítható egy kevés bazsalikommal vagy akár némi vegán reszelt sajttal.