Nem tudom, te hogy vagy vele, de én a szagokkal durván hadilábon állok. Van ugyanis néhány olyan "illat", amely mások számára kellemes, de én kikészülök tőle. Az világos, hogy ha valami levet ereszt a hűtőben, aminek nem kellene, vagy ha egy-két élelmiszer már annyira szőrös, hogy kimászik az ajtón, annak a szaga finoman szólva sem kellemes. De számomra ilyen a túlérett, már majdnem fekete banán, a sárgadinnye, az erősen vaníliás pacsulik és a vattacukros parfüm is. Bah, ez utóbbi annyira tud irritálni, hogy még a buszról is leszállok, ha valakin megorrontom. Érdekes utazásra invitál a Scolar Kiadó gondozásában tavaly megjelenő Hű, de büdi! című ismeretterjesztő könyv, mely a szagok világába kalauzolja a gyerekeket. Őszintén szólva én is élvezettel mélyedtem el a témában, és biztosan állíthatom, hogy most már senki sem fog tudni az orromnál fogva vezetni!
Könyvtárba járni azért is jó, mert olyan könyvekre bukkanhatsz, amelyekről eddig még csak nem is hallottál. Nekem pár hete egy igazi gyöngyszemet sikerült hazavinnem, méghozzá a képregényes szekcióból. Dagobert bácsival először 1992-ben, a vasárnap délutáni Disney mesedélutánok alkalmával találkoztam. Ezek a hétvégi mozizások, gyakorlatilag bearanyozták a 90-es éveimet, bár talán ezzel nem voltam egyedül. Nálunk az egész család ott kucorgott a kanapén, várva, hogy elkezdődjön a tévében egy újabb kaland. Hol Zorró, hol Balu kapitány volt a kedvenc, na meg persze a Kacsamesék, vagy más néven a Ducktales. Imádtam Dagobert bácsi és a többi kacsa történetét, pláne, hogy megelőzte mindig egy dallamtapadós főcímdal.