Néha eljátszadozom a gondolattal, hogy vajon gyermekkorunk kedvelt mesehősei milyen életet élnének napjainkban? A Kockásfülű nyúl bizonyára a helikopteres mentőknél kapna állást, hiszen propellernek használt hosszú fülei segítségével könnyedén szeli az eget, így hihetetlen gyorsan képes segíteni a bajba jutott embereken. Szerintem Pom Pom a Fővárosi Nagycirkuszban dolgozna illuzionistaként, és bámulatos sebességgel alakulna át szőrpamaccsá, parókává, egyujjas kifordított bundakesztyűvé, szobafestőpemzlivé, vagy papucs orrán pamutbojttá. A Süsüből ismert Sárkányfűárus, minden bizonnyal egy menő éttermet vezetne, tele ínycsiklandozó ételekkel, melyek a természetben fellelhető növények hihetetlen sokszínűségét hivatottak bemutatni. És ha csak egy kis esze van, Beh Mariannt fogadja fel séfnek! Igen, úgy gondolom ő lenne a legjobb választás erre a feladatra. Boszorkányos ügyességgel készítene ízletes ételeket, melynek friss fűszereit az általa művelt kert növényei adnák. Mmmm, érzem is a fenséges illatokat!
Tavaly levett a lábamról Mrs. Jeffries, aki csavaros eszével, remek logikájával sikeresen felgöngyölített egy megoldhatatlannak látszó gyilkossági ügyet. Természetesen az éles eszű házvezetőnőnek segítsége is akadt, az irányítása alatt álló négytagú személyzet mindent megtett, hogy hasznos információkhoz juttassa. Fantasztikus emberek mindannyian, imádnivaló karakterek, akik szuper csapatot alkotnak együtt.
Emily Brightwell új regényében Mrs. Jeffries és bajtársai megint nyomozásba fognak, a bűntény pedig minden eddiginél összetettebb. Amatőr detektívjeinknek résen kell lenniük, ugyanis az új ügy elég kusza, és minden apró részlet nagy jelentőséggel bírhat.
Aki már túl van egy szakításon, az pontosan tudja, hogy milyen fájdalmas az első időszak. Az ember megsebzettnek, elveszettnek és üresnek érzi magát, azt gondolja, már sohasem lehet igazán boldog. Egyesek szerint ez olyan, mint a gyászidőszak, hiszen valahol itt is egy szeretett személy elvesztéséről beszélhetünk. Will Darbyshire, a huszonhárom éves brit videóblogger, ugyancsak átesett ezen a nehéz időszakon. Miután 2014-ben véget ért első komoly kapcsolata, fájdalmának enyhítésére számtalan blogbejegyzést és rövidfilmet készített, hogy meséljen a benne kavargó érzésekről. Ezek eleinte azért készültek, hogy megnyugvásra leljen; álmában sem gondolta, hogy a netes társadalom a későbbiekben kommentekkel árasztja el megosztásait.
Akármelyik Rick Riordan regény kerül a kezembe, mindig könnyesre röhögöm magam rajta. Bírom, ahogy a pasi ír, és ahogyan a görög mitológiát tálalja az ifjúságnak – bár kortól függetlenül bárki jókat derülhet rajta. Érthetően, olvasmányosan és hihetetlenül humorosan adja elő a történeteket, én pedig minden egyes alkalommal jókat nevetek olvasás közben. Nemrégiben jelent meg a 
Joanne Harris minden bizonnyal boszorkány. Úgy képzelem, a konyhájában egy hatalmas fekete üstben, egész álló nap forró, sötét csokoládé rotyog, és a házát kakaó, vanília és fahéj illata lengi körül. Bizonyára falatnyi süteményeket és bonbonokat készít, melyeket meghint kakaóporral, hozzáad egy csipetnyi varázslatot; és miközben kavar, formáz, süt és kóstol, történeteket talál ki. Különleges történeteket, amelyek tele vannak titkokkal, illatos fűszerekkel, színekkel és izgalmas ízekkel. Olvastam tőle a Szederbort és az Ötnegyed narancs című regényét, de a Csokoládé-trilógiával régóta adós voltam magamnak. Nem is értem, hogyan maradhatott ki eddig, hiszen a sorozat első kötetéből készült filmet annyira szeretem. A 
Bobbie Peers sikeres norvég filmrendező és forgatókönyvíró, 2006-ban Arany Pálma-díjjal tért haza a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválról. Nos, adott ez a tehetséges pali, aki úgy döntött, megcélozza a könyvszakmát, majd ez olyan jól sikerült, hogy szabályosan berobbant az ifjúsági könyvek világába. 2015-ben a William Wenton-trilógia első kötetét a legjobb regénynek választották Norvégiában, ráadásul a filmes jogai is azonnal elkeltek, így hamarosan a mozivásznon is találkozhatunk vele.