Aki már túl van egy szakításon, az pontosan tudja, hogy milyen fájdalmas az első időszak. Az ember megsebzettnek, elveszettnek és üresnek érzi magát, azt gondolja, már sohasem lehet igazán boldog. Egyesek szerint ez olyan, mint a gyászidőszak, hiszen valahol itt is egy szeretett személy elvesztéséről beszélhetünk. Will Darbyshire, a huszonhárom éves brit videóblogger, ugyancsak átesett ezen a nehéz időszakon. Miután 2014-ben véget ért első komoly kapcsolata, fájdalmának enyhítésére számtalan blogbejegyzést és rövidfilmet készített, hogy meséljen a benne kavargó érzésekről. Ezek eleinte azért készültek, hogy megnyugvásra leljen; álmában sem gondolta, hogy a netes társadalom a későbbiekben kommentekkel árasztja el megosztásait.
Még akkor is, ha nem akarjuk bevallani, mindannyiunknak volt olyan korszak az életében, amikor azt kívántuk, bárcsak máshová születtünk volna. Az én szüleim is utálatosak voltak, ezt akkor éreztem leginkább, amikor elküldtek az esti mese után aludni, vagy arra kényszerítettek, hogy szakadó hóesésben viseljem a kötött sapkám és a kétujjas kesztyűm.
Mondhatnak bármit az archeológusok, a dinoszauruszok soha nem fognak kihalni. Legalábbis képletesen. Szerintem mindig lesz dínó-láz, hiszen a gyerekek imádják ezeket a félelmetes, hegyes fogú őshüllőket, és valljuk be, mi felnőttek is néha elmélázunk azon, milyenek lehettek az ősidőkben ezek a hatalmas állatok. Csakúgy, mint a mesékben, egész estés filmekben is sokszor találkozhatunk velük; talán a leghíresebb mozifilm ezek között a Spielberg rendezésében készült 
Csípem azokat a történeteket, ahol a realista megjelenítésben varázslatos elemek tűnnek fel. Natalie Lloyd
Akármelyik Rick Riordan regény kerül a kezembe, mindig könnyesre röhögöm magam rajta. Bírom, ahogy a pasi ír, és ahogyan a görög mitológiát tálalja az ifjúságnak – bár kortól függetlenül bárki jókat derülhet rajta. Érthetően, olvasmányosan és hihetetlenül humorosan adja elő a történeteket, én pedig minden egyes alkalommal jókat nevetek olvasás közben. Nemrégiben jelent meg a
Nagyon régóta díszíti a konyhám polcát Yotam Ottolenghi
Szerinted milyen a jó disztópikus regény? Szerintem akkor üt igazán, amikor nincs benne természetfeletti szál, sem véres akciójelenet. Legyen érdekes és hitesse el velem, hogy ez bármikor megtörténhet; hogy akár holnap is erre a sorsra juthat a világ. Margaret Atwood A szolgálólány meséje című kultuszregénye pontosan ilyen. Úgy is mondhatnám, ez egy „feminista rémálom”, de az a helyzet, hogy ez a borzalmas vízió a jövőnkről, túlságosan emlékeztet a mai társadalmunk egyes aspektusaira.