Ezzel az erős nyitómondattal kezdődik Angie Cruz nemrégiben megjelent regénye, a Meg ne fulladj egy pohár vízben. Ennek a kötetnek nem csak a színes és vibráló borítója és a címe figyelemfelkeltő, de a belbecsre is érdemes időt szánni, ugyanis a történetben kibontakozik egy olyan dominikai nő portréja, aki több évtizede New Yorkban él és minden egyes nap azért dolgozik, hogy a felszínen tudjon maradni. A kötet a Libri Kiadó gondozásában és Mesterházi Mónika fordításában olvasható.

Sosem éltem még huzamosabb ideig külföldön, de könnyűszerrel el tudom képzelni, milyen nehéz lehet letelepedni egy idegen országban. Megismerkedni egy teljesen más kultúrával és új otthont teremteni, mindeközben egységben tartani a családot, korántsem egyszerű feladat. Cara Romero már hosszú ideje él a Nagy Almában, és minden egyes napja küzdelem, melyet emelt fővel, büszkén visel. Két éve nem talál munkát, ám most egy programban vehet részt, melynek segítségével lehetősége nyílik arra, hogy állást találjon. A nő nagyon lelkiismeretes; becsületesen eljár egy szociális munkáshoz, aki különböző űrlapokat töltet ki vele, ugyanakkor ezek a beszélgetések nem is a munkakeresésről szólnak, sokkal inkább Cara életéről és a történeteiről, melyből megismerhetjük őt, a gondolkodásmódját, a kultúráját és a mostani életét, mely közel sem mentes a hullámvölgyektől.

Az írásmód egyszerűen zseniális és nagyon okosan lett megszerkesztve a kötet. Úgy álcázza a szerző, mintha egy többlépcsős interjúsorozatban lennénk, ezáltal egy picit beleláthatunk a bürokratikus útvesztőkbe is. Ám Cara hangja egyáltalán nem hivatalos, sokkal inkább közvetlen már-már túlontúl személyes is. Végig olyan érzésünk van olvasás közben, mintha hozzánk beszélne, nekünk mesélne. Mintha épp a konyhában ücsörögnénk az aszal mellett és arról csacsognánk, hogy milyen dolgok történtek velünk az elmúlt napokban és hetekben.

Már Cara első beszélgetése során megtudjuk róla a főbb adatokat: 56 éves, van egy felnőtt fia, Fernando, egy nővére Angela és egy bátyja, Rafa. 27 évvel ezelőtt érkezett Amerikába a Dominikai Köztársaságból, hogy megszökjön egy bántalmazó férj elől. 25 évet lehúzott egy gyárban, és most tanácstalan, hogy mit csináljon ezután. De nagy benne az akarás, keményen dolgozik, és nyitott bármilyen munkára a városban. Szeret főzni, remekül kijön a gyerekekkel, tud csapatban dolgozni, és soha nem beteg. Viharos, de szeretetteljes a kapcsolata legjobb barátjával Luluval és a húgával. A fia, akit nagyon szeret, 10 éve hagyta el a szülői házat és fordított hátat a családnak.

Az asszony személyisége vibráló, sokszor csapong, s bár a tanácsadó hangját nem halljuk, egészen kemény dió lehet Carával szemben ülni és kihámozni a releváns információkat a mondandójából. Nem csoda, hiszen elég nehezen illeszthetőek bele az önéletrajzába az olyan mondatok, mint mondjuk az, hogy érzi a betegség szagát és már az orvos előtt diagnosztizálta bátyja cukorbetegségét. Vagy épp az, hogy a Psychic küldött neki egy levelet, amelyben közölték vele, hogy hamarosan pénzhez fog jutni...

Fejezetről fejezetre láthatunk bele a nő életébe, aki a kötet végére teljesen lemezteleníti nekünk a lelkét. Megmutatja az olvasónak a hibáit és a gyengeségeit, és az ebből fakadó magányát is. Cara nem egyszerű eset, nekem valószínűleg az agyamra menne pár perc után, ha élőben találkoznék vele. Viszont a könyvben remekül működik a karaktere, a humora és a helyzetéből fakadó frusztrációja is. 

Sokat tanulhatunk a bevándorlók apró-cseprő dolgairól, a küzdelmes életükről, a kirekesztettségről és az összetartó családokról is. Cara egy melegszívű, életvidám asszony, aki csupán arra vágyik, hogy a szerettei biztonságban és egészségben legyenek, valamint hogy időskorára egy méltósággal teli életet élhessen. A Meg ne fulladj egy pohár vízbent erős könyvnek tartom, melyet remélem sokan forgatnak majd, hiszen Angie Cruz regénye fontos és minden sora empátiára tanít.