Julie Buxbaum Három dolgot mondj című könyvét bár tavaly olvastam, nem írtam róla a blogon. Könyvtári kölcsönzés volt, és fülszöveg alapján aranyos történetre számítva került bele a táskámba. Nem volt rossz döntés, a könyv tényleg jó választásnak bizonyult és kellemes kikapcsolódást nyújtott. Nemrég megjelent az írónő Hogy folytassam? című regénye, én pedig megint effajta megfontolásból, lazulás céljából kezdtem el olvasni. Nem is sejtettem, hogy mennyivel másabb lesz, mint az előző könyve.
Tudom, tudom már korábban is írtam, hogy Sarah Dessen rajongó vagyok, de számomra ő a kortárs realista young adult irodalom koronázatlan királynője. És esküszöm, ha tudnám a telefonszámát, azonnal felhívnám, hogy figyelmeztessem: Vigyázz Sarah, mert itt jön Julie Buxbaum!

A történet két főszereplője David és Kit.
David népszerűtlen fiú, aki épp 622 napja egyedül étkezik az ebédszünetekben. Különc gyerek és mondhatnám, hogy nem teljesen normális, de... végül is mi számít normálisnak? Szereti a tényeket, a számokat, a komolyzenét, és füzetet vezet, melyben feljegyzéseket készít a suli tanulóiról, hogy könnyebben kiigazodjon rajtuk, és elkerülje a kellemetlen helyzeteket. Magányos fiú, aki egészen érdekes és elképesztő módon látja a világot, és meghökkentő, ahogyan néha a dolgokra reagál. Davis aspergeres.
Kitnek rengeteg barátja van, de miután egy autóbalesetben elveszíti édesapját, nem igazán vágyik társasába. Az apja halála után először jön vissza az iskolába, ám a visszatérés nem olyan egyszerű számára. Úgy érzi, nincs senki, aki tudná, mi zajlik benne, min megy most keresztül, ezért inkább kerüli az embereket. Végül úgy dönt, nem a legjobb barátnőihez, hanem David mellé ül le ebédelni, mert azt gondolja, a fiú biztosan nem fogja faggatni és nem kíváncsiskodik a balesetről. Kitnek kifejezetten üdítő David jelenléte, akit egyre jobban megkedvel, mert mindig őszinte, és soha nem rejti véka alá a véleményét. A fiú nem szeret hazudni, nem is igazán tud. 
Ez az ebéd változást hoz mindkettejük életébe, és a lány következő alkalommal is Davidet választja. Egyre többször keresik egymás társaságát, és lassan barátok lesznek, majd egy kicsit még annál is többek.
Kitalálnak eszement dolgot, létrehoznak egy Baleset projektet, amelyben arra keresik a választ, hol és mikor lehetett az a pont, ahol Kit édesapja megmenekülhetett volna. Volt-e olyan helyzet, ahol megmenekült volna? David számításokat végez, mér, analizál, de túlságosan belefeledkezik a feladatba. Kettejük kapcsolata még nagyon sérülékeny, a fiúnak pedig hamarosan rá kell jönnie, hogy az igazság kimondása nem mindig jó.

Véletlenül se hagyd, hogy ez a fagyis, lila borító megtévesszen, és ne is számíts holmi csöpögős, vattacukorszerű történetre. Néhol nevetni fogsz, néhol sírni, de ilyen az élet is, nem igaz? Julie Buxbaum szerintem üde színfolt a YA műfajban, sok hozzá hasonló realista szerzőre lenne még szükség. Könnyed, gördülékeny stílusban írta meg a könyvet, dehát ez a legjobb módja annak, hogy a fiatalokat megszólítsa és beszéljen az éppen őket foglalkoztató problémákról.

Sok konfliktusról és élethelyzetről olvashatsz, nekem például nagyon tetszik, ahogy bemutatja a barátságok kialakulását, David családjának működését és a testvéri kapcsolatokat. Emellett olyan kemény témákat is feszeget, mint az iskolai terror, a gyász és a mentális betegséggel élők elfogadása. Mind-mind fontos, melyekről folyamatosan beszélnünk kell.

A tudományos megközelítések is fontos szerepet játszanak a történetben, mert David ezek segítségével kommunikál. A fizikán, a matematikán és a kvantummechanikán keresztül próbálja elmagyarázni és megértetni másokkal az érzéseit. Magamban csak egzakt fiúnak hívom, aki csak a pontos, egyértelmű és világos dolgokat képes értelmezni. Ő tapogatózik, ha valaki ironizál vele, vagy viccelődni próbál, hisz számára ez egy megfoghatatlan, bekategorizálatlan valami.

A karakterek többsége jól kidolgozott, ugyanakkor néhol túl nyersek és valóságosak. Vannak, akik elzárkóznak mások elől, és vannak, akik sértegetnek, hogy felfigyeljenek rájuk. Mások úgy tesznek, mintha a suli sztárjai lennének, míg egyes diákok bizonytalanok, önbizalom-hiányosak. Van, aki az adatokra és a tényekre tud csak támaszkodni, míg más nem riad vissza az ismeretlentől. Egyesek nyomasztó titkot őriznek, mely felemészti őket belülről, de nincs értelme elhallgatni olyan dolgokat, melyeket már így is többen tudnak a kelleténél, ugye? Hangosan és tisztán kell beszélni, Julie Buxbaum pedig pontosan ezt teszi.

Ez egy kedves és szomorkás történet, melyet átitat a gyász és a magány, de miután párszor földhöz vág, megmutatja, hogy van még remény. Szerettem. Olvassátok ti is!

Időnként ​egyetlen új lehetőség elég ahhoz, hogy a világ értelmet nyerjen.

Vegyük az izomagy szót. Ha elég pszichiáter akarja, beteszik szépen a DSM-be, és a mapleview-i focicsapat összes tagjánál ki is mutatják. Ahhoz, hogy valaki ebben a betegségben szenvedhessen, az alábbi jellemzők közül legalább kettőnek érvényesnek kell lennie rá: (1) vadállatként sportolsz, és elsősorban szűk, simulós naciban szereted csinálni, (2) a péniszedre akasztott dögnehéz kupa sem akadályoz meg abban, hogy természetellenes könnyedséggel viszonyulj a fizikai megpróbáltatásokhoz, (3) igazi seggfej vagy.

– Sze-ret-néd meg-csó-kol-ni? – ismételte meg a kérdést. 
– Hát persze. Ki ne szeretné megcsókolni Kitet? 
– Én például nem akarom megcsókolni Kitet – mondta Miney, és megpróbálta azt utánozni, ahogy én szoktam a költői kérdésekre válaszolni. 
Annak ellenére, hogy főleg gúnyolódni akart, és csak másodsorban nevelni, a módszere elég hatásosan szembesített azzal a hajlamommal, hogy túlságosan szó szerint vegyem mindazt, amit mások mondanak nekem. 
– Anya nem akarja megcsókolni Kitet – folytatta Miney. – Apa nem tudom, hogy áll a dologgal, de erős kétségeim vannak.

Apának igaza volt: időnként iszonyú szar dolgok történnek az emberrel, mi pedig eldönthetjük, hogy tovább élünk-e, vagy inkább belepusztulunk, hogy megbocsátunk-e magunknak és a többieknek, vagy gennyes kelésként hordozzuk a fájdalmainkat, a sérelmeinket. Éreztem, hogy én az életet és a megbocsátást fogom választani, legyen szó akár magamról, akár anyáról, hiszen neki is kijár a kegyelem.

Vegán csicseriborsós tikka masala

Kit félig indiai származású, így tőle egyáltalán nem állnak távol a fűszeres ételek. Olyannyira, hogy amikor először leül David mellé a menzán, egy adag tikka masalát fogyaszt el. Erre persze a fiú is emlékszik, a könyv vége felé pedig ő is elkészíti a lánynak. Arra gondoltam, miért ne ismerkedhetnénk meg jobban az indiai konyhával? Tőlem sem állnak távol a fűszeres ételek, ezért a tikka masala jó ötletnek tűnt. Az én alapom ehhez most a csicseriborsó lett, mely az egyik legjobb növényi fehérjeforrás, ráadásul sokoldalúan felhasználható hüvelyes, és Indiában is közkedvelt, mindennapos étel.Hozzávalók:

• 3 ek olívaolaj
• 1 közepes nagyságú vöröshagyma
• 2 nagy gerezd fokhagyma
• 1 konzerv hámozott, darabolt paradicsom
• 1 üveg csicseriborsó
• kb. 2 cm-es gyömbér lereszelve
• 2 dl kókusztej
• 1 tk garam masala fűszerkeverék
• 1 tk kurkuma
• koriander vagy petrezselyem
• fél tk cayenne bors
• só, bors
• + tálaláshoz jázmin rizs

Az olajat felhevítem a serpenyőben, beledobom a vöröshagymát és üvegesre párolom. Hozzáadom a reszelt gyömbért, a fokhagymát és a többi fűszert. Pár percig pirítom, hagyom, hogy az aromák kijöjjenek, de vigyázok, hogy ne égjen meg. Amikor már kellőképpen illatos, ráöntöm a darabolt paradicsomot, jól összekeverem és fedő alatt 10-12 percig közepes hőfokon rotyogtatom. A főtt csicseriborsót leöblítem és az aromás paradicsomoz adom. Hozzáöntöm a kókusztejet is, ráteszem a fedőt és alacsony hőfokon tovább forralom néhány percig. Amikor besűrűsödik a szósz, késznek nyilvánítom. Kóstolom, ha kell még sózom és borsozom. Rizzsel és sok korianderrel/petrezselyemmel tálalom. Elképesztő fogás, selymes és fűszeres, igazi lélekmelengető finomság. Kár lenne kihagyni...