Ha lenne egy időgéped, te melyik történelmi korszakba repülnél vissza? Én az 1920-as évek Angliáját és Amerikáját látogatnám meg, mert hihetetlenül izgalmas lehetett akkor az élet. Persze csak azoknak, akik a krémhez tartoztak, bár ha belegondolok, ez most is így van.
Az első világháború után dübörög a hisztériával határos élvhajhászás, a gazdagok szórakoznak, különféle klubokba járnak, elegáns autókkal furikáznak, drága bundákban parádéznak, az esti koktéljuk fölött beindul a pletykagépezet és természetesen megjelennek a gengszterek is, akik legtöbbször egyéni megoldásokat találnak ki egy-egy kényes ügy elintézéséhez. Ebbe az egyszerre csillogó és sötét korszakba kalauzolja el Kate Atkinson olvasóit A léhaság szentélyei című regényében. A kötet a 21. Század Kiadó gondozásában és Borbély Judit Bernadett fordításában olvasóható.

Adam Bradley Flavia de Luce rejtélyei című sorozatával eddig csak szemezgettem a könyvesboltokban, de most végre a kezeim közé kaparintottam a most megjelent ötödik részét. Kicsit féltem tőle, mert nem tudtam, mennyire kell képben lennem az előzményekkel, szerencsére sikerült követnem a történetet. (Azért ha még nem olvastál Flaviáról, akkor kezd az első résszel, mert úgy az igazi. Ezt én is pótolni fogom.) Nos, ha csak a kötetek borítóját nézed, akkor is láthatod, hogy ez nem egy szokványos ifjúsági regény. Mindegyiken megjelenik a kotnyeles főszereplőnk Flavia, aki engem egy kicsit az Addams Familyből Wednesday Addamsre emlékeztet. Hosszú, sötét haja varkocsba kötve, fekete ruhában és fekete-fehér, csíkos harisnyában látható, amolyan fura, kissé különc tizenéves lány benyomását keltve, ezzel is erősítve a kicsit sötét, gótos hatást. A most megjelent rész borítóján természetesen megint feltűnik, ám mellette egy bizarr, gázmaszkos ember is helyet kap. A címéről már ne is beszéljek! Amikor a csontok suttognak… Bevallom, félve kezdtem bele, de sikerült minden várakozásomat felülmúlnia. Egyszerűen imádtam!

Egy tavalyi bejegyzésemben már olvashattál G. Szász Ilona és Szegedi Katalin mesekönyvéről, az Álomszövő Penduláról. Nekem hatalmas kedvenc lett, mert szerintem a mese és az illusztrációk nagyszerűen kiegészítik egymást és valóban szemet gyönyörködtető, csodás kiadvány. Már egy ideje fent figyel a polcomon a páros előző munkája, A Mintentvarró Tű, így arra gondoltam, ehhez is készítek valami finomat! Ha a borítóra pillantasz, láthatod, hogy nem mindennapi mesekönyv. Különös hangulata van, mondhatni nosztalgikus. A régi korokat idézi a színeivel, a megsárgult fotókkal és az öreg varrógéppel, meg a gyöngyházas gombokkal. Lapozgatás közben azért sokszor elgondolkodtam azon, vajon gyerekkönyvet tartok-e a kezemben, vagy egy mesekönyvet felnőtteknek. A Szegedi Katalinra jellemző pöttyös minta vissza-visszaköszön a lapokon, az pedig, hogy már a borítón is megjelenik,  csak hab a tortán. De nézzük is, miről szól!

Valamikor réges-régen, dédanyáink idejében, a Borostyán utca egyik színes házában élt Málika, a híres varrókisasszony…

Valaki azt mondta, hogy ha egy kisgyerek elkezd félni a sötéttől, az azt jelenti, hogy fejlődik a képzelete. Nem tudom, Te hogy vagy vele, de az én képzeletem akkor folyamatosan fejlődik. Nem igazán szeretek sötétben lenni, kiskoromban pedig még ijedősebb voltam. Gyerekszemmel azt gondoltam, hogy a sötétség elrejt, elfed dolgokat. Ezért is volt könnyű elképzelni, hogy szörnyek, mumusok és más ijesztő lények jöhetnek elő az ágyam alól, vagy a szekrény mögül. Gondolj csak bele! Micsoda alakja van egy állólámpának a sötétben! És még nem is beszéltem a vállfára akasztott fehér ünneplős blúzról, ami a komód oldalán lógott néha. Pont úgy nézett ki, mint egy felém repülő szellem. Brrrr!