Joanne Harris újra és újra elbűvöl. Történeteit átitatja a varázslat és a mágia; stílusa, végtelen fantáziája és bölcs gondolatai előtt újra és újra fejet hajtok. A Csokoládé-sorozatot nagyon szeretem, a blogon olvashattál már korábban az első részről. Nem gondoltam volna, hogy lesz folytatás, de amikor megtudtam, hogy egy negyedik rész is készül, madarat lehetett volna velem fogatni. Persze az írónő most sem okozott csalódást, hiszen a történetnek ezúttal is elképesztő hangulata van: sikerült egy pillanat alatt visszarepített Lansquenet-sous-Tannes-ba, ahol találkozik a mágia és a vallás, a tradíció és a változás, valamint a csokoládé és az eper.

Eltelt húsz év, mióta Vianne Rocher és kislánya, Anouk megérkezett ebbe az álmos kis francia falucskába, és megnyitották a régi pékség helyén a csokoládéboltot. Van templom, pékség, kávézó, barátságos és kevésbé barátságos családok és természetesen barátok is. Ebben az idilli környezetben végre otthonra leltek. Vianne a másodszülött lányával, a tizenhat éves Rosette-tel él, nagyobbik lánya, Anouk pedig Párizsba költözött a szerelmével. A szél azonban továbbra sem hagy nyugtot nekik, időnként jelez, hogy valami hamarosan történni fog.
A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor barátjuk, Narcisse, az öreg virágárus meghal, és egy erdőt hagy Rosette-re, míg a falu papjára, Reynaud atyára egy zöld dossziét bíz, melyben emlékiratai lapulnak. Narcisse lánya nem hajlandó beletörődni ebbe, ugyanis igényt tartana a szamócával teli erdőre. S ha még ez nem volna elég, egy titokzatos nő, Morgane Duboise érkezik a faluba, aki különleges üzletet nyit a virágüzlet helyén, pont a csokoládébolttal szemben. Persze egycsapásra az érdeklődés középpontjába kerül, ez az új üzlet éppolyan erősen vonzza a falusiakat, mint annak idején a csokoládébolt. Vianne első pillanattól kezdve félti, óvja lányát ettől a nőtől, már csak az a kérdés, hogy jók-e a megérzései?

Érdekesek voltak a karakterek, a kedvencem egyértelműen Rosette. Ez a kicsi lány egy igazán egyedi világot teremtett magának, ritkán szólal meg, akkor is inkább állathangokon kommunikál. Furcsaságai ellenére rendkívül tiszta és őszinte, s édesanyjához hasonlóan ő is bír némi varázserővel. Nem sérült gyermek, egyszerűen csak egyedi. Nagyon összetett jellem, néhol egészen zavarba ejtő, ugyanakkor könnyű megszeretni. Úgy éreztem olvasás közben, hogy Vianne fénye kicsit tompább lett, már inkább emlékeztet egy túlságosan féltő és aggódó anyára, mintsem arra a szókimondó, semmitől sem félő nőre, akit a sorozat elején megismerhettünk. És talán pont ebben rejlik a történet ereje, hisz Az epertolvaj valami egészen más az eddigieknél, valami egészen új a csokoládé palettán. 

A történet több szemszögben íródott, így olvashatjuk Vianne, Rosette és Reynaud gondolatait. Belepillanthatunk a titkaikba, vágyaikba és félelmeikbe. Mindenki szorong valamitől, és mindannyiuknak van valami titka vagy bűne, ezért szükségük van a megbocsájtás erejére és a szeretetre. Fontos és mély gondolatokat közvetítenek, és olyan problémákra keresnek gyógyírt, mint a lelkiismeret-furdalás, önmaguk elfogadása, a túlféltés, a magány, a fiatal generáció kirepülése, a szeretett gyermek elengedése, vagy épp a múlt terhének cipelése. De azt hiszem, a sok-sok motívum közül a legerősebb és legkülönlegesebb, a bensőséges anya és gyermeke közti kapcsolat.

Most is tobzódunk a színekben, a fűszeres illatokban és az ízekben, s természetesen csokoládé is jelen van, de most mégsem erre fekteti Harris a nagyobb hangsúlyt. A meséken, történeteken keresztül a jelképi és a képi ábrázolás kerül inkább előtérbe, vagyis inkább a lélekben zajló folyamatokra koncentrál jobban. Rendkívül érzelemgazdag, ugyanakkor megint sikerült egy kedves légkört, amolyan bájos harrisi hangulatot teremtenie.
Ahogy megszokhattuk, a szél most is jelen van. Játszik velünk, hol finoman megérinti az arcunkat, hol pedig feltámad, hogy aztán bajt hozzon, vagy viharos kegyetlenséggel romboljon. Ám ilyen az élet is, hisz amikor úgy érezzük, minden romokban áll körülöttünk, megcsillan egy apró reménysugár, amelyből erőt meríthetünk.

A regény a Libri Kiadó gondozásában és a Szűr-Szabó Katalin fordításában jelent meg. A kötet önállóan is megállja a helyét, de az előzmények ismerete jelentősen könnyebbé teszi az olvasást. Meghatóan szép a lezárás, de azért én még reménykedek benne, hogy nem véglegesen búcsúztunk a szereplőktől, s talán Rosette története folytatódni fog. Tény, hogy Joanne Harris nem ír tucatkönyveket, így azt is megértem, ha valaki nem szereti a munkáit. Néhol kicsit lassú, de mégis van benne valami, ami behúzza az olvasót. Talán rá is igaz, hogy egy kicsit meg kell érnie az embernek hozzá. Viszont ha ez megvan, akkor örök szerelem...

Kedvenc idézeteim:

Tudom, hogy egy gyermek csak kölcsönben van, és egy nap vissza kell adnunk a világnak, hogy nőjön, tanuljon, szerelmes legyen.

A szamócás erdő ettől fogva a kedvenc helyem lett. Nyáron gyümölcsöt szedtem, fel-alá szaladgáltam a fasorral szegélyezett úton, ősszel makkot gyűjtöttem, a hátamon fekve a széttáruló ágak között az eget bámultam. Tavasszal ibolyát szedtem, és a folyóparton medvehagymát. Télen alagutat építettem a szederdombok alatt, és egész évben figyeltem a kutat, hallgattam a lélegzést, és olykor beejtettem egy pénzt vagy egy követ a vízbe, és belesuttogtam a sötétségbe.

A vihar után mindig van egy pillanat, amikor a szél csendesebben fúj. Megjátssza a megszelídítettet, flörtöl a felhőkkel a dörgő égen, megcibálja a fákat, mint egy játékos kisgyerek, aki azt ígéri, megint jó lesz. De a szél e játékosság közben a legrettenetesebb. Később, amikor nem állja a szavát, mint oly sokszor annak előtte, megfogadjuk magunkban: soha többé. És amikor azt hisszük, elvett már mindent, amit emberileg lehetséges, az a nyúlfarknyi remény ismét felbukkan, hogy ezúttal, talán most az egyszer…

Pain perdu, avagy az édes, francia bundás kenyér

Most mellőzni akartam a csokoládét, mert Vienne forró csokiját már korábban ellőttem, és most nem is annyira központi téma a csoki, mint korábban. De a francia édességről nem mondtam le, és a cím miatt, meg ugye a könyvben szereplő eperföld miatt, szerettem volna, ha az eper is megjelenik a tányéron. Hallottál már a francia budáskenyérről? A pain perdu majdnem ugyanolyan, mint a miénk, annyi különbséggel, hogy édesen fogyasztják. Cukor, fahéj, sok finom gyümölcs és kész is a finom, kényeztető reggeli. Mivel én már egy ideje nem fogyasztok tojást, így olyan receptet kerestem, amihez nem kell. Nourishang Amy oldalon találtam egy vegánosított verziót, mely nemcsak, hogy istenien néz ki, de hihetetlenül finom is. Persze egy picit módosítottam rajta, de te is variáld a saját szád íze szerint. Nem mondom, hogy egészséges, mert ez egyáltalán nem diétás reggeli, mindenesetre ha egy extra kényeztető fogásra vágysz, akkor vesd be ezt a finomságot, mert egyszerűen mennyei.Hozzávalók:

• 4 szelet kenyér
• 120 ml növényi tej
• 2 ek csicseriborsó liszt
• 1 ek juharszirup
• 1 tk őrölt fahéj
• fél citrom reszelt héja
• 1 tk vanília aroma
• csipet só
• kókuszolaj vagy margarin a sütéshez

A tetejére:

• 2 ek növényi joghurt
• eper
• pisztácia
• juharszirup

Összekeverem a növényi tejet a csicseriborsó liszttel, a juharsziruppal, a fahéjjal, a citrom reszelt héjával, a vanília aromával és egy csipet sóval. Beleteszem a kenyereket és 10-15 percig állni hagyom. Időnként megforgatom a szeleteket, hogy mindkét oldalára jusson az édes tejes masszából.
Egy serpenyőbe kevés kókuszolajat hevítek és beleteszem a szeleteket. Mindkét oldalukat aranybarnára sütöm, tányérra tornyozom, végül juharsziruppal elkevert növényi joghurttal, eperrel és durvára vágott pisztáciával koronázom meg a tetejét.

ParféTipp: Próbáld ki más gyümölccsel, kedvenc magvaiddal, vagy egyszerűen bolondítsd meg némi csokiszósszal!