Vannak olyan könyvek, melyekről biztosan tudod, hogy tetszeni fognak. Anne Cathrine Bomann Agathe című kisregénye nekem most nagyon jól esett, sikeres választásnak bizonyult. De hát nincs is min csodálkozni, hiszen adott egy csodaszép borító és egy ígéretes fülszöveg. Aki szereti a lírai, finom rezgésű, bús, szomorkás elbeszéléseket, az semmiképp se hagyja ki ezt a könyvet, ráadásul a téma fontos, ugyanis az időskori magány, a halál, az elmúlás és a gyász témák köré épül a történet. Igazi léleksimogató így az őszi időszakban.
Az 1940-es években, Franciaországban járunk, ahol is egy idősödő pszichoterapeuta türelmetlenül számolja a nyugdíjig hátralévő időt. Már csak 5 hónapot kell valahogy kibírnia, hogy végleg leadhassa a praxisát, és ezt az időt leginkább a páciensekkel együtt töltött találkozások számával méri, mely már nem is tűnik annyira soknak. Néha elkalandoznak a gondolatai, vajon mit fog csinálni a rá szakadó szabadidőben, de legtöbbször beletörődötten hallgatja a díványon fekvő betegek apró-cseprő problémáit, miközben arra próbál választ kapni, jó szakember volt-e valaha is, nyújtott-e segítséget bárkinek. Ahogy próbál számot vetni az életével, betoppan a rendelőbe Agathe, egy fiatal német nő, aki igyekszik megtalálni az örömöt az életben. A doktor nem szeretné vállalni, hiszen már olyan jól eltervezte, hogy nyugdíjig hány pácienst kell meghallgatnia, végül mégis úgy hozza a sors, hogy Agathe minden héten megjelenik nála. Miközben az együtt töltött órák alatt egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a férfinak szembe kell néznie a magánytól, az intimitástól, a befásulástól és a haláltól való félelmével.
Sokszor csak villanásnyi pillanatokba leshettünk bele a szereplők életébe, mégis meghatározzák és előreviszik a történetet. Az orvos próbál kitörni valamiképpen a magányos mindennapokból; asszisztensnője Madame Surruque, beteg férje mellett tölti az utolsó napokat, Agathe pedig el szeretne tűnni az emberek szeme elől. Különböző életek, különböző sorsok, de most mégis egy irányba terelődnek és intenzíven hatnak egymásra.
A könyv rövid és könnyű olvasni, és magam is meglepődtem, de azt kell mondjam, néhol egészen izgalmas. Apró fejezetekből bontakozik ki a történet, mely többé-kevésbé fél évet ölel fel. Talán picit jobban örültem volna, ha terjedelmesebb a kötet, de az biztos, hogy olvasni fogok még az írónőtől, mert remek a stílusa. Az alapötlet szerintem zseniális, mert sokak számára izgalmas a pszichológusok munkája, itt pedig még inkább elmélyül a dolog, ugyanis az orvos személyére fókuszál a szerző. Egészen elképesztő a regény hangulata, mely a szép képektől, jelenetektől csak még erőteljesebb.
Ez a kisregény, bár témáját tekintve nagyon szomorú és komoly, mégis felsejlik benne egy szikrányi remény. Az üzenete fontos: sosem késő változtatni, nem szabad megrekedni az elért céloknál, hanem mindig új és új célok kellenek, hiszen ez viszi előre és élteti az embert. De az is ennyire fontos, hogy utunk során nyissunk az emberek felé, mert egy-kettőre egyedül, magányosan találhatjuk magunkat idős korunkra.
A dán írónő maga is pszichológus. Első kisregénye, az Agathe közel húsz nyelven jelent meg eddig. Azóta még két regénye került nyomtatásban külföldön, az egyik a skizofréniával, a másik pedig a zaklatás témával foglalkozik. Remélem a Jelenkor Kiadó elhozza nekünk ezeket a könyveket is, és abban is bízok, hogy Petrikovics Edit fogja fordítani, mert nagyon tetszett a stílusa és remekül ráérzett a könyv hangulatára.
Miután megvacsoráztam, és a hegedűk puhán hömpölyögve, vattaként megtöltötték körülöttem a teret, egy gondolat ötlött fel bennem, amely egyre gyakrabban furakodott az elmémbe. És bár felismertem, és tudtam, milyen nyomorulttá fog tenni, mégis magamhoz engedtem. Tulajdonképpen arra vágytam, hogy önsajnálatba merülve, magányosan üldögéljek.
Miért – mindig ugyanúgy kezdődött – nem mondta senki, mi történik a testtel, amikor az ember megöregszik?
Miért nem mesélt senki a fájó ízületekről, a felesleges bőrről és a láthatatlanságról? Az öregedés, tűnődtem, miközben elöntött a keserűség, mindenekelőtt arról szól, hogy észrevesszük, hogyan távolodik el egyre jobban egymástól az ember énje és teste, mígnem egy nap teljesen idegenné válik önmaga számára. Mi ebben a szép vagy természetes?
– Valójában fogalmam sincs, hogyan segíthetnék magának, Thomas – mondtam. – Soha nem szerettem senkit.
A szavak egyszerűen kiszakadtak belőlem, de Thomas csak ennyit válaszolt: – Nem, nem vagyunk mindannyian ilyen szerencsések. Magának talán könnyebb dolga lesz a halállal.
– Talán – ismertem el. – De nehezebb az élettel.
A nevetése kőre koppanó kő volt.
– Igaza lehet – prüszkölte, miközben a nevetés köhögésbe fulladt. – A szerelem nélküli élet nem sokat ér.
Tarte Tatin, avagy a fordított almatorta (vegán)
A könyvben olvasható egy almatorta receptje, melyet főszereplőnk, aki bár soha nem sütött és főzött még semmit, elkészít. Én most kicsit eltértem a könyvben található süteménytől, mást készítettem. Szerintem a tarte tatin sokkal jobban illik a történethez, lévén, hogy francia édességről van szól. Ráadásul olyan egyszerű az elkészítése, hogy egy sütésben-főzésben kevésbé jártas férfi is elbír vele. Te is próbáld ki, mert egyszerűen isteni! Vékony tészta, savanykás alma és forró, illatos karamell? Nekem bármikor jöhet!
Hozzávalók (26 cm-es tortaformához):
A tésztához:
- 30 dkg liszt
- 1,5 ek porcukor
- egy csipet só
- 15 dkg hideg vaj
- 5-6 ek hideg víz
Az aljához:
- 15 dkg barnacukor
- 8 dkg margarin
- 4-5 alma
- őrölt fahéj (opcionális)
Először a tésztát készítem el. A lisztet elkeverem a sóval és a cukorral. Belereszelem a vajat, összemorzsolom a liszttel, hozzáadom a vizet és gyorsan összegyúrom az egészet. Fél órára hűtőben pihentetem.
Az almákat megpucolom, kiszedem a magházakat és felszeletelem. A tortaforma alját alaposan kikenem a margarinnal, beleszórom a barnacukrot. Szépen ráhelyezem az almadarabokat, hogy egy kicsit fedjék egymást és megszórom kevés fahéjjal is.
A tésztát kerekre nyújtom és ráhelyezem a fahéjas almaszeletekre. 200 °C-ra előmelegített sütőbe helyezem és 20-25 perc alatt aranybarnára sütöm. Miután kiveszem a sütőből, 10-15 percig hűlni hagyom, majd ráteszek a tetejére egy nagy, lapos tányért és gyorsan ráfordítom a tortát a tányérra. Forrón vagy langyosan tálalva az igazi, és egy gombóc vaníliafagyival még inkább fokozható az élmény.
ParféTipp: Ha kapcsos tortaformát használsz, csomagold be az alját alufóliával, mert ahogy elkezd karamellizálódni és olvadni a cukor, könnyen kifolyhat az egész.
