Vannak olyan könyvek, melyek csöndesen lopják be magukat az olvasók szívébe. Sarah Winham Bádogember című regénye pontosan ilyen; megindító, lírai és engem teljesen elvarázsolt. Ez egy lélegzetelállító, gyönyörű szerelmi történet, mely mentes a cukormáztól, ugyanakkor őszinte és nagyon emberi. Megható, csendes-bús, magával ragadóan szép regény, és talán túlzás nélkül kijelenthetem, hogy az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam. Winman elbeszélése tavaly jelent meg, de már 14 nyelvre lefordították, majd Costa irodalmi díjra jelölték. Nem véletlen, hiszen az egyik legszebb szerelmi történet, melyet az utóbbi időben kiadtak.

Dora Judd 1950 karácsonya előtti estén, tombolán nyer egy festményt. Van Gogh Napraforgójának másolata látható a képen, mely Dora számára magában foglalja mindazt, amire élete során vágyott:

Szabadság. Lehetőségek. Szépség.

A nő jól látható helyre akasztja a képet, hogy mindig szem előtt legyen. A feltűnő festményt ablaknak képzeli, mely egy színekkel és képzelettel teli életre nyílik. Távol a szürke hétköznapoktól, a sivár lakásuktól, és attól a férfitől, akit igazán soha nem szeretett. Ugyanakkor szentül hiszi, hogy a fiúk és a férfiak csodálatos dolgokra képesek.
Tizenkét évet ugrunk az időben, amikor Dora fia Ellis találkozik Michaellal, akivel életre szóló barátságot köt. Olyan dolgokat csinálnak, amilyeneket a hozzájuk hasonló tizenévesek szoktak: úsznak, kirándulnak, bicikliznek, beszélgetnek és rájönnek, mennyire hasonlítanak egymáshoz. Hamarosan elkezdik felfedezni a szexualitásukat, és még közelebb kerülnek egymáshoz.
Majd megint eltelik jó néhány év, és Ellis feleségül veszi Annie-t. Michael nincs sehol, de mi történhetett? Mi romlott el? Az igazságra akkor derül fény, amikor Ellis egy padláson elrejtett naplóban, elolvassa Michael visszaemlékezéseit. A sors fintora, hogy a kis könyv épp a Napraforgók másolata mellett pihent.

Nagyon különböznek a szereplők. Ellis csendes, magának való figura. Vele ellentétben Michael a napfény, aki bearanyozza a fiú életét, kirángatja a kis világából és arra ösztönzi, hogy vállalja fel önmagát.
Merjen nagyot álmodni és ne süppedjen bele a szomorú, kilátástalan hétköznapokba.
A történet első részében Ellis szemén át követhetjük az eseményeket és a visszaemlékezést, a második részben Michael naplójába tekinthetünk bele. Mindegyik szakasz előre-hátra ugrál az időben, ez Ellisnél eleinte egy kicsit zavaró, de hamar fel lehet venni a fonalat. Ezekből a kis puzzle darabkákból áll össze a történet, és válik a végén kerek egésszé. Michael része a kedvencem, annyira szívszorító és annyira emberi.

Sarah Winman regénye ne tévesszen meg senkit. A vidám sárga borító, és a nagybetűs, gyorsan olvasható fejezetek könnyed olvasmánynak tüntetik fel a könyvet, pedig egyáltalán nem az. Noha két nap alatt végeztem ezzel a 270 oldalnyi elbeszéléssel, nem kellett volna ennyire sietnem vele. Ugyanakkor pont az a fajta történet, amely a végén kicsit fejbe kólint, de napokkal utána kezd el igazán dolgozni az emberben.

Ez a regény, hiába olyan rövid, rengeteg mindenről mesél: barátságról, szerelemről, családról, halálról, titkokról, betegségről, elfogadásról és túlélésről. Lám, mennyi minden és mindez megfér egyetlen rövid történetben.
A nyelvezet gyönyörű, már-már lírai, az írónő pedig tényleg felvonultatja az érzelmek teljes tárházát. Nehéz bármit is írni, mert nem szeretnék túlságosan spoilerezni, de ha csak egy könyvet olvasol idén, akkor ez legyen.
Végezetül még annyit tanácsolnék, csendes helyen olvasd, hogy igazán el tudj mélyedni az írás szépségében.

Kedvenc idézetek:

Szótlanul ültek, nem beszéltek a halálról vagy a csókról, vagy arról, mennyire meg fog változni az életük. Nézték a nap változó színeit, a mély árnyékok rácsorogtak a gyászukra, és a madárcsicsergés élénk dallama lassan elképzelhetetlen csenddé némult.

Soha nem éreztem jobban önmagamnak magamat. Vagy jobban összhangban azzal, ami vagyok, és amire képes vagyok. Egy pillanatnyi valódiság, amikor a sors és a terv egybeesik, és nem csak lehetséges minden, hanem karnyújtásnyira is kerül. És szerelmes lettem. Őrülten, részegítőn. Azt hiszem, talán ő is. Csak egy pillanatra. De sohasem tudtam meg biztosan.

Túl fiatal és túl zavarodott voltam ahhoz, hogy megértsem, mi történt abban a szobában. Az volt a seb, hogy apám olyan keveset mondott. Számára nem volt mit megbeszélni, mert a beszélgetés valóssá tette volna a pillanatot, mint ahogy anyám távozása is olyan valós volt. Ehelyett besöpört a szőnyeg alá anyám mellé.

Eltöprengek, milyen lehet egy megszakadó szív hangja. És arra gondolok, talán halk, észrevehetetlenül halk, egyáltalán nem drámai. Mint amikor egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan.

Napraforgós kekszek

Ha csak szimbolikusan is, de Van Gogh Napraforgói végig jelen vannak a történetben - a lehetőségek, a szabadság és a szépség, melyet Dora annyira keresett az elbeszélés elején, s melyekre Ellis is mindennél jobban szeretne rátalálni. De a beteljesületlen szerelmek és az elszalasztott lehetőségek nem jönnek vissza sohasem. Mikor elszalasztunk valamit, sokszor késő, rendszerint megfosztjuk magunkat valami értékestől. Vajon érdemes mindig az eszünkre hallgatni?Hozzávalók:
A tésztához:

• 35 dkg liszt
• 5 dkg kukoricaliszt
• 2-3 ek kakaópor
• 15 dkg porcukor
• 25 dkg vaj
• csipet só
• 1 tk sütőpor
• 2 közepes méretű tojás sárgája
• kevés víz

A krémhez:

• 25 dkg mascarpone
• 2 dl tejszínhab
• porcukor ízlés szerint
• 1 csomag habfixáló
• sárga ételszínezék
• kevés csokiforgács

Egy nagy tálba öntöm a tészta száraz hozzávalóit és alaposan összekeverem. Hozzáadom a kockára vágott vajat és kézzel összemorzsolom a lisztes keverékkel. Ezután belemegy a tojások sárgája, és apránként adagolva annyi víz, amennyivel összeáll a tészta. Fóliába csomagolom és legalább fél órára hűtőbe teszem.
A tésztát lisztezett felületen 3-4 mm vastagságúra nyújtom és kb. 6 cm-es pogácsa szaggatóval kiszaggatom.
180°C-ra előmelegített sütőbe teszem és 10-12 perc alatt készre sütöm. Rácsra helyezem a kekszeket és hagyom kihűlni, majd jöhet a díszítés.
A krémhez először felverem a habot, majd belemegy a habfixáló, a cukor és a mascarpone. Alaposan összedolgozom, végül a sárga ételfestékkel beállítom a napraforgók leveleinek színét. Fogok egy habzsákot és egy olyan díszítőcsövet, aminek a vége egy elnyújtott esőcsepphez hasonlít. (Nem tudom, van-e ennek speckó neve, én így hívom.) Kívülről befelé kezdem a díszítést, vékony vonalakat húzva egymás mellé. Kicsit beljebb jöhet még egy sor. Találtam egy nagyon jó kis videót, ami szépen szemlélteti, hogyan kell csinálni a napraforgós sütiket, ezt ITT tudod megtekinteni. A kekszek közepére nyomok egy kevés krémet és óvatosan beleszórom a csokireszeléket. Én a legnagyobb melegben álltam neki a díszítésnek, ez meglátszik a virágokon is, mert kicsit elfolytak a szirmok. Érdemes jól lehűtött krémet használni, és lehetőleg nem kint hagyni órákig a melegen.
Látványos kis süti, még ha az enyém kevésbé hasonlít is a napraforgókra... Akár kezdők is nyugodtan megpróbálkozhatnak vele, ugyanis minimális kézügyességet igényel csak. Komolyan!