Igeeen! Már a címből is láthatod, díjat kaptam! Erre igazán senki sem számít, de ha valaki mégis megkapja, annak nagyon, de nagyon lehet örülni! Ne gondolj semmilyen hatalmas dologra, ez egy vándordíj, amit a kezdő bloggerek adnak egymásnak. Igaz, nem az Oscar, de amennyire jól esik, akár az is lehetne. Én pedig szerencsés vagyok, mert két ember is "jelölt" rá. Köszönöm Barbarának, a Mom With Five blog írójának, valamint Cseresznye Virágnak, a Meddő vagyok - Anya leszek oldal tulajdonosának, hogy átadták a stafétabotot. Igazán megtisztelő, ez valóban bearanyozta az egész hetemet. Nagy elismerés számomra, hiszen az ilyen visszajelzések hatalmas pozitív töltettel bírnak, és megerősítenek abban, hogy jó irányba haladok és talán mások számára hasznos, értékes amit csinálok.
De akkor nézzük is, mi ez a Liebster Blog Award díj? 

Rák, tumor, daganat, csomó. Ismerős szavak és sosem jelentenek jót, ha ezeket halljuk, használjuk. Mivel nem vagyunk halhatatlanok és a betegségekkel szemben sem vagyunk felvértezve, előfordulhat, hogy közeli ismerősök, barátok, családtagok, vagy ne adj isten velünk történik valami komolyabb baj. Ahol gyerek van a családban, még nehezebb, mert a kicsik még nem biztos, hogy fel tudják fogni a helyzet súlyosságát. A család egy jól működő és összetett rendszer, ezért ha valaki megbetegszik, az mindenkire kihat. Ha egy szeretett személy kórházba kerül, akkor a gyerekekkel őszintén el kell beszélgetni és elmagyarázni nekik – a koruknak megfelelő nyelvi szinten –, hogy mi történt és mi megy végbe a testben.

Valamikor az őslények korában – amikor VHS-en nézte a családunk a Jurassic Parkot – félelmetesnek találtam a dinoszauruszokat. Az általános iskolában a fiúk totál megőrültek ezekért a hatalmas szörnyetegekért, amit egyáltalán nem értettem. Mert ugye már akkor sem a hosszú nyakú, jó fej fajta volt a nyerő, hanem a húsevő T. Rex, aki nem csak, hogy csúnya és vérszomjas, de borzalmasan hegyes fogaival pillanatok alatt szétmarcangolta az áldozatait. Ez a láz még most is végig söpör majdnem minden kisgyereken és valljuk be őszintén, a nagyobbakat is képes ámulatba ejteni ez a régen eltemetett világ. Képletesen szólva a dinoszauruszok nem haltak ki, mert beépültek a populáris kultúrába. Találkozhatsz velük a mozivásznon, rajzfilmekben, játékokban, könyvekben, így az irántuk való érdeklődés sosem lankad. Bárkit képesek lenyűgözni! Nem is csoda, hogy Michael Crichton Jurassic Park című könyve kultikussá vált. Spielberg pedig nem cicózott; izgalmas filmre, jelenetekre és képkockákra cincálta az egészet. A siker nem maradt el, így követette a második, a harmadik és nem olyan rég a negyedik rész is mozivásznat látott. Mostanában adták a tévében az elsőt, így arra gondoltam, talán megérett a lelkem, hogy elolvassam a könyvet is. Fúúúúh, hátborzongatóan jó volt!

Újabb éles váltás következik! Egy kis pörgős izgalmat próbálok belecsempészni a Mese-tengerbe! Most pedig dőlj hátra és képzelj el egy tablettát, melytől az intellektuális képességeid felerősödnek. Egy olyan szert, melytől órákon át kattog az agyad és felerősíti a kreativitásod is. A történet főszereplője Eddie Spinola. Teljesen átlagos fickó, aki egy New York-i, másodrangú kiadónak dolgozgat és éli unalmas, sekélyes életét. Munkamorálja gyenge, életmódja finoman szólva is kaotikus, és kiadójának is képtelen betartani a határidőket. Egy délután összefut ex-sógorával, Vernon Ganttal, aki egy csodaszert ajánl neki. A szer mellé nem jár leírás, így azt sem lehet tudni, milyen mellékhatásokkal jár, ha beveszi. Csak annyi az információ, hogy csodákra képes. Vonakodva bár, de otthon lenyeli ezt a fehér, jelöletlen tablettát, és ez a teljesítményfokozó szer – az MDT-48 – csodákat tesz vele. Kitakarítja az egész lakást, befejezi a könyvét és lazán felvázol néhány sikeresnek ígérkező üzleti tervet a kiadójának. Eddie bár nem egy agytröszt, mégis rájön, hogy a szer hihetetlen hatással van az agyra. Képes elolvasni 1 óra alatt egy regényt, és pusztán 1 éjszaka elegendő ahhoz, hogy megtanuljon egy nyelvet. 

A General Press Kiadó megajándékozott egy kisebb könyvcsomaggal, tele csupa-csupa aranyos és kedves mesével. Érte mentem és amikor kiléptem tőlük az ajtón, nem volt szívem belegyömöszölni a pakkot a táskámba. Percekig csak szorongattam a szuper mesekönyveket és gyönyörködtem a borítókban, meg a kiadványok illusztrációiban. A legtöbbet már hazaúton elolvastam; A titkos recept volt az első. Mit ne mondjak témába vág, mert egy hajdanán eltűnt italrecept felkutatása a történet egyik fő szála. Nos, hallottál már Foxwoodról? Nem?! Akkor egy kicsit mesélek róla. Létezik egy hely, nagyon-nagyon messze innen, még a hegyeken, erdőkön, völgyeken is túl, ahol megállt az idő. Együtt élnek az állatcsaládok békében, szeretetben. A kíváncsi kisebb gyerekeik pedig bebarangolják a vidéket, miközben vidám, olykor veszélyes kalandokba bocsátkoznak. A Foxwoodi mesék ezekről a csatangolásokról szólnak, mert ugye az ifjúság sokszor belekeveredik valamilyen kalamajkába, vagy olyan dolgokba ütik az orrukat, amelyek nem rájuk tartoznak. 

Kiskoromban - és most is - nagyon oda voltam a Benetton reklámokért. Sokan polgárpukkasztásnak és provokatívnak vélik, nekem mégis tetszik, hogy annyira sokszínű plakátokat készítenek. Persze nem csak a ruhák és a színes kiegészítők látványa ragadja meg a figyelmem. De nem ám! A jelmondatuk, üzenetük egyszerű: az eltérő népek és kultúrák egymás iránti toleranciája fontos! 
A képeik között férfiak, nők, idősek, fiatalok, teltek, soványak egyaránt szerepelnek. Csupán annyi a különbség, hogy a bőrük színe egy kicsit más. Bevallom őszintén, engem elvarázsol ez a sokszínűség.

De mi van a kisebbekkel? Te hogyan mesélsz a gyerekeknek arról, hogy miért különbözünk ennyire egymástól? Minden ember egy, még ha a bőrük színe nem is egyforma. Minden embernek van szeme, keze, füle, lába. Mindenki lát, hall, tapint, szeret. Mindenkiben ott a motor, mely az egész testét mozgatja. Még ha sok mindenben különbözünk is, az egységes szeretet nyelvét értjük, ismerjük. Igaz, ki jobban, ki kevésbé; attól függően, mennyi szeretetet kapott. Hogyan mondod ezt el egy 5-8 éves kisgyereknek? A kisebbek már az oviban megtapasztalják, hogy mennyiféle ember él a Földön és ezt Böszörményi Gyula írása nagyon jól visszaadja. Csodálatos az ember és hiába különbözünk, mégis mindenki egy és mindenkit lehet szeretni. Ez a téma pedig napjainkban igencsak aktuális.

Ha nem nyomja a kezembe ezt a könyvet egy szemfüles kolléga, magamtól biztosan nem veszem le a polcról. Már a külleme is furcsa. Az, hogy fekete fehér, még hagyján, de a borító és a benne lévő rajzok már-már szürreálisak, néhol egészen ijesztőek. A szürke grafitceruzával készített illusztrációk eszméletlen hangulatot kölcsönöznek a könyvnek, mely kétségtelenül művészi kiadvány. Gyorsan átpörgettem a lapokat és meghökkenve néztem a képeket, mert ott aztán mindenfélét láttam. Mackó-manószerű lényeket, dögevő növényeket, de még egy vécékagylót is. Teljes szívvel mondhatom, hogy lesokkolt a látvány és a lényeg, picit tartottam tőle. Értetlenül álltam előtte, de azért mégis belesüllyesztettem a táskámba. Aztán otthon elolvastam. Egyszer... kétszer... háromszor. Nem bírtam betelni a történettel, a képek pedig egyszerre értelmet nyertek. Végül zöld jelzést kapott a könnycsatornám és elpityeredtem. Ez a kis 10 perces olvasmány olyan emlékeket hozott elő, melyeket már nagyon régen eltemettem. Dezső Andrea Mamuskája az emlékezés és a gyász könyve, ugyanakkor megható, szép és különleges.  

A Book Tag-ek korát éljük. Nem is nagyon látni olyan könyves blogot, ahol legalább 1 ilyen bejegyzés nem jelenik meg hetente. Azt gondolom, ha nincs túlzott mennyiségben, akár üde színfoltja lehet egy oldalnak. Engem is elkapott a láz, szó szerint leTAGlózott. Bár be kell valljam, jobban szeretem inkább olvasni őket, mint válaszolgatni, most mégis két kedves meginvitálásnak teszek eleget. Lulma és Fancsali is meghívott erre a Tag-re, mely az udvarlás lépésein vezet végig. Gondoltam üsse kavics, megcsinálom én is!