Egy magamfajta könyves-gasztrobloggernek mindig megdobban a szíve, ha olyan könyvet vesz a kezébe, melyben receptek gazdagítják a történetet. Jacky Durand második regényét, az Apám receptjeit, bizonyára ezért szerettem annyira, no meg azért, mert a fő helyszín egy burgundiai kisváros vendéglője, ahol hagyományos francia ételek készülnek. A szerző évek óta járja Franciaországot, állandó munkatársa a France Culture rádiónak, étteremkritikus és gasztroblogger. A most megjelent regényében egy fiú visszaemlékezését olvashatjuk, melyben a finom és házias francia ételek mellett kirajzolódik egy klasszikus történetbe illő apa-fiú kapcsolat is. 

Szóval adott egy francia kisváros, és egy Virágos Állomás nevű étterem. A regény nem épp vidáman indul, ugyanis Monsieur Henri, az étterem szakácsa és egyben tulajdonosa, kómában fekszik egy kórházban. A fia, Julien az ágya mellett ül, fogja a kezét és visszagondol gyerekkorára. Felidézi, milyen volt, amikor az anyja elhagyta őket és ketten maradtak az apjával. Előhívja az étterem konyhájában töltött emlékezetes pillanatokat, és azt is megtudhatjuk, mit szólt az apja, amikor közölte vele, ő is szakács szeretne lenni.

Nem mondanám fordulatos regénynek, itt inkább a lelki folyamatokra fókuszál a szerző. Julien érzései kapnak nagy hangsúlyt, és azok a fontos momentumok, ahol az édesapja élete fordulóponthoz ért. Így próbálja megérteni, miért lett olyan, amilyen. Henri egész életét a konyhában töltötte, akkor is oda menekült, amikor a problémákat képtelen volt megoldani. Julien mindig vágyott az apja figyelmére és szeretetére, melyet csak kivételesen ritka alkalmakkor élvezhetett. Pedig Henri nagyon szerette a fiát, csak épp képtelen volt kimutatni az érzéseit.

Szép lassan egy megtört család képe rajzolódik ki a történetben. Az Apám receptjei egy vékonyka kis könyv, de rövidsége ne tévesszen meg senkit, ugyanis terjedelme ellenére sok jó gondolat és érdekes kérdés merül fel benne. Nemcsak egy apa-fia kapcsolat, hanem egy felnőtté válás története is kibontakozik előttünk. S miközben kaleidoszkóp-szerűen villannak fel az események, egy elveszettnek hitt receptfüzet nyomába iramodunk.

A kötet a Park Kiadó gondozásában és Bognár Róbert fordításában olvasható. A magyar kiadásban Róbert jóvoltából egy közel húsz oldalas függelék található, mely a történetben szereplő ételekről és italokról ad tájékoztatást. Ezek hagyományos francia ételek, desszertek, jó borok, sajtok és fűszerek, melyek mellett receptek is olvashatóak, így kedvet kaphatunk mi magunk is egy kis konyhai kísérletezésre.

Aki szereti a francia hangulatú történeteket, és a finom francia ételeket, semmiképpen se hagyja ki ezt a könyvet. Szomorkás, ám mégis szerethető, kellemes történet ez, melyet biztosan szeretni fognak azok, akiknek a sütés-főzés igazi szenvedélyük. 

Kedvenc idézeteim:

Nézem, ahogy beteszed a kalácstésztát a sütő kitátott pofájába. Olyan, mint amikor meglocsolod a sülő csirkéket avval a mindenes kanaladdal. Az én szememben tűzsárkány-szelídítő vagy, meg bűvész is, mert naggyá varázsolod a kalácsot, meg kasszafúró, olyan ügyesen feszíted fel az osztrigákat, meg napkeleti mágus, ahogy felvered a tejszínhabot és étcsokoládét olvasztasz nekem.

Felizzik a forrasztópisztoly, morog-sistereg, és a mester az aprócska kék lángot meg az olvadó fémpálcát odailleszti a két csővéghez, összeforrasztja őket. Ő úgy mondja: megcsinálom a kötést. Szeretem az ilyen szakkifejezéseket, ahogy az igazi konyhanyelvet is élvezettel hallgatom és használom. Nem tejszínt adunk a mártáshoz, hanem megbolondítjuk fölével a szószt, nem pirítjuk a krumplit, hanem pirongatjuk, nem borsozunk, hanem megijesztjük az ételt a borssal. A felszolgálókendő hangedli, a tányér karimája zászló és így tovább. Az is tetszik, hogy, mivel nem szereted a háztartási gépeket, azt mondod rájuk, azok a szirszarok, ha pedig keresel valamit, azt kérded, hogy hova a pitlibe tökítettem? Ha többen vagyunk a konyhában, azon aggódsz, nehogy elbaltázzuk, amit az étel felől nézve bármit jelenthet: odakap, odakozmál, túlfő, csomósodik. Nem elbaltázni! - ez egy igen értékes apai hagyaték.

Forgatott krumpli (pommes sautées)

A forgatott krumpliról akkor olvashatsz a történetben, amikor Julien édesapja és édesanyja megismerkednek egymással. A nő jóízűen eszi az étteremben ezt a köretet és kér repetát, melyet a szakács, vagyis Henri bőségesen megszór snidlinggel, majd saját kezűleg visz ki egy hatalmas tányérral. A férfinek tetszik a nő, bemutatkozik és hamar kiderül, hogy a szimpátia kölcsönös.
A lenti recept egy az egyben a könyvben szerepel. Én snidling helyett aprított petrezselyemmel szórtam meg, két gerezd zúzott fokhagymával és egy kevés borssal bolondítottam meg. Jót mosolyogtam a receptben leírt "pörzsanyag" kifejezésen, de ebben az ételben tényleg azok a falatok a legízesebbek, amelyek egy kicsit jobban lepirultak. Szóval nem kell megijedni, ha itt-ott odakap egy picit a krumpli, attól csak még finomabb lesz.Alapváltozat: A meghámozott, megmosott krumplit kb. másfél centis kockákra vágjuk, és egy löttyintésnyi felforrósított olajon, serpenyőben jól megforgatjuk, amíg egy kis színt nem kap. Nagy lángon (vagy maximális fokozaton) fedő alatt hevítjük, és várunk, figyelünk. Amikor aztán 3-4 perc múlva megorrintjuk az értékes pörzsanyag (értsd: az odapirulni készülő étel) félreismerhetetlen illatát, átforgatjuk a krumplit, és közepes tűzön, de változatlanul fedő alatt, hárompercenként megkavarintva addig folytatjuk a műveletet, amíg villahegypróbával vagy kóstolással késznek nem találjuk. Fűszerezhető menet közben borssal, provance-i fűszerkeverékkel, keverhető vékonyra szelt hagymával, stb. A lényege: nem előfőzött krumplit sütögetünk zsiradékon, hanem heves sütéssel kérget képzünk a forgatnivalón.