Mit is mondhatnék, a levesek és én nem voltunk mindig barátok. A levest régen valahogy úgy értelmeztem, hogy az a gőzölgő lötty, amin valahogy túl kell esni, hogy utána jöhessen a főétel, és onnan már csak egy kis lépés a süti. Persze legtöbbször átugrottam volna az első és a második fogást, de ha a szülők azt mondják, hogy "Ha nem eszed meg, arra kapod a másodikat" - akkor nincs apelláta... le kell valahogy gyűrni azt a folyós valamit. Anyu leginkább a klasszikus leveseket készítette, én pedig úgy tudtam különbséget tenni köztük, hogy a piros és a fehér lé. Amikor kollégista lettem, akkor kicsit kinyílt a világ. Kénytelen voltam magamra főzni, ráadásul a hamar elkészíthető és olcsó ételekre fektettem a nagyobb hangsúlyt. Na igen, ilyenkor jön a képbe a vajas zsömle, a sajtos-tejfölös tészta, a mirelit pizza, a leves és a főzelék... Nos, miután már kezdtem marhára unni a zacskós porlevest és a tésztás smacket, elkezdtem kísérletezni a (krém)levesekkel. Azóta gyakorlatilag a kedvenceimmé nőtték ki magukat, hiszen gyors, tartalmas és isteni finom leveseket lehet készíteni csupán néhány zöldség hozzáadásával. Amber Locke Laktató és egészséges levesek - vegánoknak és nem vegánoknak című szakácskönyve pedig még inkább arra sarkallt, hogy többet kísérletezzek ezzel a fogással. Hiába no, a leves megérdemli a rivaldafényt!

Nem igazán kedveltem ezidáig a szörnyeket, ugyanis az egyik legmeghatározóbb mozis élményeim egyike a Szörnyecskék című "horror film" volt. Na igen, kicsit bizalmatlan vagyok ezekkel a fura lényekkel, pedig nem kéne, hiszen akadnak kivételek. Mint például Varacska, aki ahogy jött, úgy bűvölt el kékcápa színű bundájával, bélyeggyűjtő szenvedélyével, pontatlanságával, és a vad indián törzsfőnökről, Almásrétesről szóló történeteivel. Egy szó mint száz, Varacska visszaadta a szörnyekbe való hitemet, és most már egészen másként viszonyulok hozzájuk. Muris kis szőrpamacsoknak és belevaló figuráknak látom őket, akik ugyan sok galibát elkövetnek, mégis helyén van a szívük...

Az elmúlás, a halál az élet természetes velejárója. Azt mondják, ha egy szerettünket elveszítjük, véglegesen búcsúzunk tőle. Mégis, amikor kimegyünk a temetőbe, virágot viszünk a sírokra, gyertyát gyújtunk és beszélünk a halottainkhoz, közel érezzük őket magunkhoz. A gyászt mindenki másképp dolgozza fel, ha gyerek is van a családban, talán még nehezebb átvészelni ezt az időszakot. Vannak akik kérdeznek, tudni akarják, hogy mi lesz ezután; mások bezárkóznak, nem akarnak beszélni az érzéseikről. A szülőknek fokozottan kell figyelniük rájuk, és támogatniuk kell őket abban, hogy könnyebben tudják megélni a gyászt és feldolgozni a veszteséget. A gyermek- és ifjúsági irodalomban már szép számmal találni olyan könyveket, melyek a halál és az elmúlás témájával foglalkoznak. Rosemarie Eichinger Esznek-e a halottak epertortát? című kisregényének témája szintén e köré épül, történetét Ausztriában magas rangú gyerekirodalmi díjjal jutalmazták.