Általános iskolás alsó tagozatos kisdiák voltam, amikor a barátnőmmel Nórival készültünk a suli Ki mit tud versenyére. Az énektanárunk arra biztatott bennünket, énekeljünk népdalokat. Persze azonnal ráharaptunk a dologra, bár leginkább az lelkesített bennünket, hogy néha ellóghattunk az utolsó órákról, gyakorlás címszó alatt. Amikor viszont eljött a nagy nap és fel kellett lépnünk a színpadra, totál beparáztam. Remegtem, minden bajom volt, és ahogy a függöny szétnyílt, teljesen levert a víz. Ott ült a közönség, sok ismerős és még több ismeretlen arc meredt ránk, én pedig megkukultam. Nóri elkezdett énekelni, de az én hangom annyira bátortalanná vált, hogy alig hallatszott a mikrofonban. Nem tudom, hogyan csináltam végig azt a néhány percet, csak arra emlékszem, milyen borzalmasan éreztem magam utána. Fogalmam sem volt, hogyan kezeljem a lámpalázam, pedig ha lett volna egy kis versikém, vagy tudok néhány légzőgyakorlatot, talán minden másképpen alakul és nem marad meg rémálomnak ez az egész. Al Ghaoui Hesna Holli, a hős című könyvében arról olvashatunk, hogy a félelem és a lámpaláz néha hasznos. Sőt, a segítségünkre is lehet, ha megtanuljuk kezelni.