Imádooom! Amikor elolvastam ezt a könyvet, úgy éreztem egész nap csak utazni akarok. Nem érdekel, hogy a BKV sokszor büdös, koszos, csörög, csattog. Csak lyukasztani szeretnék és zötyögni a tömegközlekedésen. Nézni a lámpákat, és számolni a másodperceket, mikor vált a lámpa zöldre. A legmagasabb székekre ülnék, mert a kakasülőről lehet a legjobban látni az utat. Rámosolyognék minden ellenőrre és jegykezelőre, hogy legyen jó napjuk és vidáman integetnék az összes autósnak, akik a dugó kellős közepén dekkolnak. A zebrán lépkedve mindig csak a fehér sávokra ugrálnék és nem sajnálnám az időt arra sem, hogy oda-vissza utazzak a mozgólépcsőkön. Csuda mulatságos nap lenne! Figyelném a villamosvezető bácsit és nénit, hogyan nyomkodja a gombokat és próbálnék valamilyen rendszert találni, mi alapján gyulladnak meg a műszerfal kis kijelzői. Igen, ezt adta nekem Gévai Csilla ezzel a könyvvel. Megint gyerek lettem, aki él-hal a tömegközlekedésért. Most már megint figyelem az áramszedőket a járművek tetején és a buszokat várva elgondolkodom, vajon most milyen típusú fog érkezni. És még nem is beszéltem a busz csuklós részéről. Bárcsak a kanyarokban elkezdene muzsikálni a jármű és leadna egy teljes harmonika koncertet. Nagyon adná!

Gyerekkoromból nincs meg Mazsola története. Kiesett, mint a Futrinka utca, pedig nem vagyok már mai csirke. Még rémlik valami egy fekete-fehér bábjátékról, de nem igazán kötött le anno. Idősebb rokonok és a család apraja-nagyja a mai napig nosztalgiával gondol rá. Így aztán arra az elhatározásra jutottam, bepótolom az elmaradásomat és én is megismerkedek Mazsolával, Manócskával, Tádéval és a többi kedves szereplővel. Régen minden műsor feketében és fehérben pompázott, manapság pedig újra divatba jött ez a séma, noha most a szürkének látható mind az ötven árnyalata...

A zöld a kedvenc színem, talán ha gyerekkoromban színesben is látom ezt a kis zöld malackát, másképp marad meg az emlékeimben. De sebaj! Most már tudom, hogy ez a cuki és sokszor nyafogós kis röffentyű spenót színű, az édes turcsi orra rózsaszínű, csakúgy, mint a fülei.

Kicsi koromban Vuk volt az egyik kedvenc mesém. Annyira szerettem, hogy még ágyneműt is kaptam anyuéktól és az oviban, a rókás párnámat szorongatva aludtam végig a délutáni sziesztát. A Dargay Attila rendezte mese hatalmas favorit, és valljuk be, nem csak a gyerekek körében.
A rajzfilm Fekete István Vuk című regénye alapján készült. A forgatókönyvet Imre István és Tarbay Ede írta, a zenéjét pedig Wolf Péter szerezte. A kicsi Vuk hangját pedig Pogány Judit kölcsönözte. Aranyos kis történet egy róka életéről, és a felnőtté válásról.
Amikor kötelező olvasmánynak megkaptuk az eredeti művet, nem igazán tudtam vele mit kezdeni. A sok leíró rész miatt hamar feladtam a próbálkozást, de most felnőtt fejjel teljesen más élmény volt újra olvasni. Fekete István olyan szépen és akkora szeretettel ír a természetről. Olyan dolgokat mesél, amit mi – nagyvárosban élő emberek – már elfelejtettünk. Próbál tanítani a természet hangjaira, az erdő csendjére, és igyekszik megértetni, hogy mennyire értékesek is az állatok. A történet gazdag szókinccsel bír, a megfogalmazás választékos, és ahogyan Fekete István mesél, az valódi ritkaság.

Emlékszel Pom Pomra? Nem is kell részleteznem, hiszen őt igazán mindenki ismeri! Gyerekkorom egyik kedvenc meséje volt, és be kell valljam, még most is szívesen olvasgatom, lapozgatom Csukás István könyveit. Szerencsére örök, a mai kisgyerekek is roppantul szeretik. Édes és tanulságos történeteket mesél el ez az ágon ülő szőrpamacs, - vagy paróka, esetleg egyujjas kesztyű, néha pedig papucs orrán bojt -, és várja Picurt, az iskolába igyekvő kislányt, hogy ezeket elmondhassa neki. Megmosolyogtatnak az összetett nevek, mint a Lesből Támadó Szárítókötél, Festéktüsszentő Hapci Benő, Órarugógerincű Felpattantó és nem utolsó sorban Gombóc Artúr.