Anno nálunk valahogy nem volt divat az esti mesélés. Napközben rengeteget játszottunk; a bújócska, fogócska, vagy egy jó társasjáték egész napra lekötött bennünket. Az ehhez hasonló esős, hideg napokon pedig előkerült a diavetítőgép, meg a cipősdoboz, melybe a jobbnál jobb mesék tekercseit gyűjtögettük; én pedig ovisként hisztiztem, hogy valaki végre tegye be a masinába a diákat és olvassa is fel. Általános iskola 1. osztálya viszont bőven kárpótolt mindenért, mert miután megtanultam olvasni, szenvedélyes könyvtárba járó lettem. A legelső olvasási emlékem – A Maci olvas 1. után –, a Vackor. Annyira rákattantam, hogy zsinórba elolvastam az összeset. Így utólag visszagondolva ez a piszén pisze kölyökmackó szerettette meg velem az állatmeséket. Később persze tanultam La Fontaine-ről majd olvastam az állattörténeteit, melyek szinte mindig rövidek, humorosak és valamilyen tanulsággal szolgálnak. Valahol azt olvastam, hogy a mesekorszakokat lehet tagolni és bizony az első szakaszt az állatmesék jellemzik. Fontos, hogy olyan állatokról halljanak/olvassanak a gyerekek, melyek körülveszik őket, találkozhatnak velük. (Ilyenek az állatkerti állatok, a háziállatok, vagy a tanyán élő jószágok.) A mesék rövidek legyenek, tartalmazzanak színes illusztrációkat vagy képeket és nagybetűvel íródjanak. De ami igazán fontos, az a történet és a tanulság; az emberi tulajdonságokkal felvértezett állatok pedig jól, érthetően képesek visszatükrözni az erkölcsi példázatokat. A borítóból biztosan kitaláltad már, hogy egy mesekönyvet hoztam, benne pedig jó néhány kedves elbeszéléssel. Palásthy Ágnes tollából pattantak ki ezek az aranyos, elragadó mesék, a könyv címe pedig nem más, mint az Elrabolták a siklót.