Egy alföldi kisközségben nőttem fel. Azóta már várossá nőtte ki magát, ennek ellenére sikerült megtartania a kistérségekre oly jellemző családias báját. Szinte mindenki ismer mindenkit, a boltban a neveden szólít az eladó és ha végig sétálsz a főúton, biztosan találsz egy önkit, presszót, fagyizót és egy zöldségest. Kisebb utcákban még imitt-amott felfedezhető néhány kendős, padon üldögélő térfigyelő kamera is, de ezzel nincs is semmi probléma. A gyerekkorom rengeteg játékkal telt, sokat bandáztunk az utcában élő srácokkal. Bújócskáztunk, fogócskáztunk és szentül meg voltunk győződve arról, hogy számháborúzni olyan helyen is lehet, ahol összesen 4 fa áll a puszta kellős közepén. Boldog gyermekkor! De az igazi izgalmak akkor értek bennünket, amikor a városban valamilyen „mozgolódás” történt. A havonta egy vasárnap megrendezésre kerülő vásár azt jelentette, hogy csurran cseppen valamilyen játék a bódékból. A nyarat a búcsú gondolata tette még élvezetesebbé, ahol a rengeteg kirakodás, cukorkaárus és a levegőben érezhető vattacukor illat mellett, ráülhettünk a Ciklonra és a Láncos hintára. Ennél nagyobb izgalom akkor ért bennünket, amikor megérkezett a cirkusz. Először a konvojra lettünk figyelmesek, majd a színes plakátokra a villanypóznán, végül amikor a hangosbeszélővel körbejárta egy autó az utcákat és kiabálta, hogy: ITT A CIRKUSZ!, akkor nyúzni kezdtük a szüleinket, hogy menjünk.