Néhány történet - s annak fülszövege -, alattomosan ártatlannak tűnik. Nem harsányak, és nem harangozzák be előre, hogy "itt valami egészen különleges vár". Nem döngetik az ajtót, nem fenyegetik az olvasót érzelmi hullámvasúttal - mégis megteszik. Valahogy belopódznak az ember bőre alá, és mire az utolsó oldalra érünk, rádöbbenünk, hogy bevittek minket az erdőbe. Amanda Peters Áfonyaszedők című kötete pontosan ilyen. Halk, visszafogott, mégis megrendítő. A regény már az első oldalon megpendíti azt a különös kettősséget, amely végigkíséri a teljes történetet: a közösség és a gyökerek fontosságát, valamint a veszteség örök ürességét, amelyet sem idő, sem távolság nem tud teljesen feloldani.
A kötet a General Press Kiadó gondozásában és Szieberth Ádám fordításában olvasható.
Amikor először kezembe vettem a 
Szeretem azokat a könyveket, amelyek nem nagy szavakkal, nem világmegváltó gondolatokkal és sokkoló fordulatokkal ragadnak magukkal, hanem a csendjükkel. Jonas Karlsson
Vannak hősök, akik alig várják, hogy világmegmentő küldetésre induljanak. És van Snöfrid, aki inkább teát iszik a kandalló mellett, zabkását főz, és nagyon reméli, hogy senki nem zavarja meg a nyugalmát. Persze, ez szinte garancia arra, hogy valaki hamarosan kopogtat az ajtaján egy sürgős és kalandos ügyben. Andreas H. Schmachtl immár harmadik alkalommal nyűgöz le minket ezzel a szőrös, mogorva, de végtelenül szerethető főhőssel.
Vannak nevek, amelyek hallatán szinte automatikusan megjelenik előttünk egy másik név is. Rómeó és Júlia, Antonius és Kleopátra vagy épp Petőfi Sándor és Szendrey Júlia. Ez utóbbiak a magyar kultúrtörténet elválaszthatatlan párosaként élnek, még akkor is, ha kettejük története tragikus véget ért, és ha a nőalak sorsa mindmáig egy kissé árnyékban maradt. Miklya Luzsányi Mónika regénye, az
Emily J. Taylor 