Az elmúlt évek tendenciája alapján kijelenthetem, a szilvesztereket mindig más férfi társaságában töltöm. Tudom, ez egy fura kijelentés, de igaz! Mielőtt rosszra gondolnál, el kell árulnom, hogy nem különösebben rajongok az év végi ünneplésért, így boldogan megragadom az alkalmat, hogy a legkedvesebb sportomat legálisan űzhessem, és egész éjszakába nyúló könyvolvasó maratonon vegyek részt. Két éve George R. R. Martint olvastam december 31-én, tavaly Patrick Nessel köszöntöttem az újévet, és idén Dan Wells-szel együtt léptem át 2016-ba. Ez ilyenkor erősen meghatározza az egész évem, a tavalyi Ness jegyében telt. Az összes könyvét kivégeztem, remek írónak tartom, abszolút kedvenc. És most berobbant Wells! Decemberben csak ismerkedtünk egymással, de olyan jól sikerült a randink, hogy idén úgysem nyugszom addig, míg el nem olvasom az összes, hazánkban eddig megjelent könyvét. Azt ugyan nem szeretném megtudni, hogy mi lehet egy olyan ember fejében, aki ilyen könyveket képes írni. A pasi lehet, hogy nem teljesen százas, de kétségtelen, hogy nagyon ott van a szeren! Az ördög egyetlen barátja című könyve meggyőzött arról, hogy krimit/thrillert olvasni jó, de ez csak úgy élvezetes, ha ilyen zseniális módon tálalják. Dan Wells pedig... ááá, nagyon nagy mágus!
Talán már találkoztál a Nem vagyok sorozatgyilkos trilógiával. Itt két lehetséges válasz létezik. Vagy már olvastad és beszippantott, vagy csak a borítókat nézegetted és mindenhonnan azt hallottad, milyen szuper sorozat ez. Én az utóbbi csapatban játszom, eddig csak fel-felbukkant körülöttem, de sosem jutottam odáig, hogy elolvassam. Ez persze hamarosan megváltozik, ugyanis addig úgysem bírok magammal, míg bele nem nézek teljesen John fejébe.
Mert ezek a könyvek John Wayne Cleaverről szólnak. Ő egy szemtelenül fiatal srác, démonokra vadászik és mellesleg szociopata. Ha még nem olvastad a trilógiát, akkor is ajánlom a most hozott könyvet, mert bár ebben a srác élete folytatódik, de fel lehet venni a fonalat, ugyanis komplett kis történetet kapunk... egy kis függővéggel. Mert ez egy trilógiára épülő újabb trilógia első kötete. Szép, mi?
Szóval itt van John, aki az FBI-nak dolgozik; egy titkos kormányzati elitcsapat oszlopos tagja. Lenyűgöző adottságai vannak, baromi jó megfigyelő, ráadásul itt kamatoztathatja szociopata hajlamait. No, nem bánt senkit, nincs öldöklés (még), de könnyűszerrel elképzeli, hogy a gyilkosok miként cserkészhetik be az áldozataikat. Az elkövetőket kell likvidálniuk, de nevezhetjük őket démonoknak, vagy jelen esetben Sorvadtaknak. Bár lassan megy ez a folyamat, azért mindig sikerül elkapni néhány szörnyeteget. Minden Sorvadt más-más adottsággal bír és ezekre rájönni nem csokis piskóta, de információk nélkül szembeszállni velük egyenesen öngyilkosság. Igen ám, de történik egy kis bibi! Ezek a természetfeletti lények rájönnek, hogy valaki szép lassan el akarja őket tenni láb alól, és az üldözők hirtelen azon kapják magukat, hogy üldözöttekké válnak.
Oké, eddig nem tűnik hatalmas szenzációnak a történet, de…! Feltűnik a színen a Vadász, aki leveleket hagy az áldozatain. Mondanom sem kell, a félig megcsócsált holttestek arra engednek következtetni, hogy egy veszélyes kannibál szedi áldozatait Fort Bruce utcácskáin. Továbbá ott van a nem ép elméjű Brooke, John talán egyetlen barátja, akit elmegyógyintézetbe zártak. Aztán a titokzatos csapattársakról sem szabad megfeledkeznem, hiszen mindegyikük érdekes forma, bár annak örültem volna, ha még többet megtudok róluk. Viszont a legjobban kitalált karakter, John. Aki folyamatosan csillapítja magát és nem akar embereket ölni. A Sorvadtak pedig hadsereget toboroznak, és hamarosan azt vesszük észre, hogy egy brutális háború kellős közepébe csöppentünk.
Csavaros és izgalmas, és ami miatt szerintem piszok jó krimi/thriller, hogy összemosódik a Jó és a Rossz. A végén már magad sem fogod tudni, hogy kiknek szurkolj, és azt veszed észre, hogy a Rosszak Jók lesznek, a Jók meg Rosszak, végül pedig azok halnak meg, akikre nem is számítanál.
Egy kis vér itt, néhány szétharapdált áldozat ott és azon kapod magad, hogy egészen belemerültél. Látod, hogy mindjárt vége a könyvnek és próbálnád lassítani az olvasást, de ez fizikai képtelenség, mert már elvitt a történet. Majd egyszer csak pofon csap az utolsó fejezet, villámsebesen behabzsolod az utolsó 30 oldalt, végül csak ülsz, bambulsz és vered a fejed a falba, hogy már megint egy függővég?!
Mivel nem olvastam az ehhez kapcsolódó trilógiát, így nem tudom elmondani, hogy mennyiben más ez a könyv azokhoz képest. Azt sem tudom, hogy John milyen folyamatokon ment át, míg idáig eljutott. Egy viszont biztos, a lezárt trilógiát elolvasom, ennek pedig várom a folytatását. Ha szereted a krimit és/vagy ismered John Cleavert, semmiképpen se hagyd ki ezt a könyvet. A fordítást Rusznyák Csabának köszönhetjük, nekem A marsi után ez már garancia. Szóval olvasásra fel!
A saját példányomat köszönöm a Fumax Kiadónak, akik megint bebizonyították, hogy a „Minőségi könyvek igényes olvasóknak” szlogen, nem csak propaganda szöveg.
Kedvenc idézetek:
– Hihető tagadhatóság. Én nem láttam, hogy népirtást követett volna el, maga pedig nem látta, amint éppen nem gyújtok fel egy piknikasztalt.
– Felgyújtottál egy piknikasztalt?
– Most mondtam, hogy nem, hát nem figyel rám?
Egy darabig hallgattam, majd feltettem a következő kérdést:
– Akkor hát miért nem vet véget ennek?
– Öngyilkosságról beszél?
– Ha az élete ekkora pokol, akkor miért folytatja? Miért megy át ezen újra és újra, minden egyes alkalommal?
– Mert… – Elhallgatott, és a plafonra nézett. Aztán vállat vont. – A gyerekek miatt. A mosolyok miatt, a napfény miatt, és a jégkrém miatt.
– Most szórakozik velem?
– Nem szereti a jégkrémet? – Elijah megrázta a fejét. – A legjobb dolog a világon. Csak képzelje, mennyire izgatott voltam, amikor végre valaki feltalálta.
– A napfény és a mosoly nem feledteti el azt a többit, amiről beszélt. Ez nem meseország.
– Nem, ez a való világ. És a való világ a legcsodálatosabb dolog, amelyet valaha bármelyikünk megtapasztalhat.
Nathan felhorkantott.
– Miféle kontextusban nem számít fenyegetésnek, ha valakit prédához hasonlítanak?
– Abban a kontextusban, amelyben a levél íródott. Az oroszlán nem azért eszi meg az antilopot, mert gyűlöli, vagy mert rá akar ijeszteni, hanem pusztán azért, mert magasabb rendűnek érzi magát nála. És az oroszlán tényleg magasabb rendű, mert megeszi az antilopot.
Nem volt bennük semmi flancos trükk – ugyanúgy terveztem meg a halálukat, ahogy a csapattársaimét is. Időt töltöttem velük, kipuhatoltam a gyenge pontjaikat, és addig bökdöstem őket azokon a pontokon, amíg meghaltak. Összebarátkozom velük, aztán megölöm őket.
Statisztikailag nem túl biztonságos a barátomnak lenni.
John Cleaver cupcake
Ehhez a könyvhöz csakis valamilyen beteg dolgot lehet készíteni. John egy szociopata és a történet korántsem mellőzi a véres jeleneteket. Már sok helyen láttam ilyen gyomorfogató, véres muffinokat, így arra gondoltam, én is elkészítem. Abszolút illik a könyvhöz, ráadásul a borító mellett még jobban érvényesül a süti "dekorja". A tészta diós és a belsejében elrejtettem néhány szem meggyszemet is. A tetejére tejszínes mascarpone krém került, a vércseppeket meggyléből készítettem. Halloween partin bátran bevetheted! De egy jó tanács... családi ebédnél ne tedd a konzervatív nagymamád elé!
Hozzávalók:
A tésztához:
- 10 dkg vaj
- 25 dkg porcukor
- 2 db tojás
- 2 dl tej
- 10 dkg darált dió
- 20 dkg liszt
- 1 csomag sütőpor
- 1 üveges magozott meggybefőtt
Tejszínes mascarpone krémhez:
- 10 dkg porcukor
- 5 dkg szoba hőmérsékletű vaj
- 25 dkg mascarpone
- 2 dl habtejszín
Vércseppekhez:
- az üveges magozott meggybefőtt leve
- 1 csapott evőkanál kukoricakeményítő
- 1-2 evőkanál cukor
Először is előmelegítem a sütőt 180 ºC-ra. Előveszek egy nagyobb tálat, majd habosra keverem benne a vajat, a cukrot és a tojásokat. Kimérem a lisztet és hozzáadom a sütőport. Szép lassan beleforgatom a vajas-tojásos masszába, majd belemegy a tej és a darált dió is. Figyelek arra, hogy ne keverjem nagyon, mert ha túl sokáig dolgozok rajta, akkor a végén nem fog szépen felemelkedni a tészta sülés közben!
Előszedem a muffin sütőformámat és a 12 kis vájatba belehelyezem a papírkapszlikat. A diós tésztából mindegyik mélyedésbe teszek 1-1 kanállal, belenyomok a közepére 2-3 szem lecsepegtetett meggyet, majd megint teszek rá 1 kanál tésztát. Ha ezzel végeztem és elfogyott a muníció, mehet is a sütőbe 20-25 percre.
Közben elkészítem a tejszínes mascarpone krémet. Ez végtelenül egyszerű! Kimérem a hozzávalókat, mindent beleteszek egy tálba és lassú fokozaton, kézi habverővel jó habosra keverem. Díszítésig a hűtőbe helyezem!
A vércseppeket az üveges meggybefőtt lecsepegtetett levéből készítettem. Egy lábosba beleöntöttem a folyadékot, (ez kb. 3 dl lett) és felteszem főni. 1 csapott evőkanál kukoricakeményítőt kikeverek egy kevés vízzel és lassan hozzáöntöm a meggyléhez. Belemegy a cukor is és az egészet felforralom, és mintha pudingot készítenék, addig kavarom, míg az egész be nem sűrűsödik. Ha kész, leveszem a tűzről és langyosra hűtöm.
Amikor kész a muffin, rácsra teszem őket és ezeket is hagyom kihűlni. Ha már úgy ítélem, hogy lehet díszíteni, kiveszem a hűtőből a mascarpone krémet és megkenem a tetejüket. Habzsákba is töltheted, akkor javaslom, hogy nagy vágatút használj, hogy szép, csavart mintát kapj.
És most jön a kedvenc részem! Előveszek egy villát és a meggyes szószból ráfröcskölök a muffinokra. Pöttyözheted, öntheted, ahogy jól esik. A konyha utána biztosan úgy fog kinézni, mintha egy egész disznót dolgoztál volna fel a pulton, de a látvány mindent kárpótol. Kapsz 12 darab tökéletes, véres és gusztustalan John Cleaver sütit. Falnád?
ParféTipp: A diót mákra is lecserélheted. A meggyet pedig helyettesítheted bármilyen más gyümölccsel.
