Azt hiszem, minden nemzetnek megvan a maga Vackora. Hiába no, a macik mindig hálás szereplői lesznek a gyerekkönyveknek, ezért egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy hatalmas rajongótáborra tett szert A. A. Milne Micimackója és Michael Bond Paddingtonja is. Paddingtonnal sajnos nem találkoztam könyves verzióban gyerekkoromban, csak a rajzfilmsorozatban láttam ezt a barna, bozontos, fura kalapos, kék kabátos medvét. De már akkor is kedveltem ezt a csupa szív alakot, melyet minimális színekkel, kicsit elnagyoltan rajzolt meg Peggy Fortnum. Ezért amikor megtudtam, hogy a Ciceró Kiadó átdolgozva és új borítóval megjelenteti a sorozat első részét, azonnal lecsaptam rá, hiszen nehéz ellenállnom egy olyan macinak, akinek mindig helyén van a szíve, és aki rendíthetetlenül hisz a marmeládé erejében. 

A kötet nyolc fejezetből áll, mindegyike egy-egy rövid történet, melyben medvénk kalandjait követhetjük végig. Hosszúságuk miatt tökéletesen alkalmasak lehetnek esti olvasásra. Azt hiszem, ezek a történetek időtlenek, soha nem fogják azt érezni a gyerekek, hogy régimódi lenne. De hát miért is tennék? Hiszen bármikor vásárolhat egy medve kabátot, nem? Vagy épp építhet homokvárat a tengerparton és bűvészkedhet, ugye?

Sok helyen olvastam, hogy többen nehezményezik Tandori Dezső fordítását. Nos, erre nincs rálátásom. Az új kiadást a régi fordítás felhasználásával Till Katalin dolgozta át, és nekem teljesen átjött ez a régimódi, brit íz, amely a Paddington történetekre oly jellemző. Öröm volt olvasni, szerettem, ahogyan megismerhettem a Brown családot, és a medvét, aki piros kalapjában betoppan az életükbe.

Paddington és Judy Brown

Paddington keményen dolgozik azon, hogy megismerje és megértse ezt az új, izgalmas világot, mely sokszor zavaros. Hihetetlen kalandokat él át, gyakran kerül csávába, de csakis azért, mert másképpen látja a dolgokat. Ez persze egyáltalán nem rossz, sőt! A történetek azért néha kicsit szomorkásak, de ugyanakkor vidámak és kedvesek is. 

Paddington helyes kis figura, kedves és melegszívű, aki a legsötétebb Peruból érkezik, és aki hosszú, nehéz utat tesz meg egy mentőcsónakban, míg Dél-Amerikából Angliába ér. Csupán egy kevés marmeládéja maradt, és egy cédula fityeg a nyakában, amelyet Lucy nénikéje aggatott rá, ezzel a szöveggel:

A Brown család tagja pedig pontosan ezt teszik. Törődnek ezzel a kis medvével, sokszor átölelik, és nagyon, de nagyon szeretik.

Kedvenc részeim a könyvből:

- Az idén divatosak a nagy kapucnik, asszonyom - mondta az eladó. Éppen hozzá akarta tenni, hogy szerinte Paddingtonnak épp elég nagy feje van, hogy szüksége legyen ekkora kapucnira, de inkább hallgatott. A medvék kiszámíthatatlanok. Ki tudja, mit forgatnak a fejükben. Ez meg itt különösen megátalkodottnak tűnt.

Paddington kicsit feszengett. Látta azonban, hogy közeleg Mrs. Brown és Judy. Persze, jöttek mások is, köztük egy fontosnak látszó úriember, fekete kabátban, halszálkás nadrágban. Egyszerre értek oda hozzá, és mindenki egyszerre kezdett beszélni.
Paddington csak ült a bőröndjén, és nézte őket. Tudta, néha jobb, ha a medve hallgat. És ez ilyen alkalom volt.

A Brown család tagjai összenéztek. - Paddington mindig olyan talpraesett.
- Persze, mert medve - mondta Mrs. Bird -, a medvék mindig a talpukra esnek.

Paddington kedvence, a marmeládé

Paddington kedvenc csemegéje a marmeládé, más néven narancs- vagy citruslekvár. Angliában nagy kultusza van, de szerencsére már hazánkban is fellelhető a boltok polcain. Arra gondoltam, megpróbálkozom én is ezzel a kicsit édes-kesernyés finomsággal, hiszen a házi készítésű dolgoknak nincs párja. Az elkészítése időigényes, a narancsok hámozása pepecselős, de a végeredmény fenséges. Megértem, hogy volt képes Paddington heteken keresztül ezen tengődni...
Hozzávalók:

• 2 kg narancs (tisztítva mérve)
• 2 citrom leve és héja
• 1 kg cukor
• 10 g almapektin

Most szerencsém volt, mert sikerült szereznem kezeletlen narancsot és citromot, de minden esetben az az első és legfontosabb, hogy felhasználás előtt alaposan megmosom a gyümölcsöket.
Két narancsot és a két citromot meghámozok, figyelve arra, hogy ne maradjon rajta a fehér részből, mert az megkeserítheti a lekvárt. A héjakat vékonyra felcsíkozom és félreteszem. A maradék narancsot megtisztítom, levágom róluk a héjukat, és a fehér bundát is. Mindegyiket gerezdekre szedem és felkockázom, egy nagy lábosba teszem, hozzáadom a citromok levét és felöntöm kb. 2 dl vízzel. Beleszórom a felszeletelt héjakat, a cukrot, és közepes lángon elkezdem főzni. Amikor kellőképpen megpuhul a narancs, kicsit összetöröm a húst egy fakanállal, hozzákeverem a pektint, és addig főzöm, amíg szépen el nem kezd az egész besűrűsödni. Próbaképpen egy fehér tányérra cseppentek belőle, és amikor kis idő múlva megdermed a lekvár, akkor jónak ítélem. Tiszta üvegekbe merem, lezárom a tetejüket, és fejre fordítom őket kb. 5 percre. A pulton hagyom kihűlni, aztán mehet is felcímkézve a konyhapolcra. Igazi kényeztető reggeli, de palacsintában is megállja a helyét!