"Örülj, hogy még gyerek vagy!"
"Neked az a munkád, hogy játssz!"
"Addig jó, míg nem nősz fel, most a játék a legfontosabb!"
Szülők és nagyszülők szájából sokszor hallani ilyen és ehhez hasonló okosságokat. Ezzel nincs is semmi baj, a gondtalan gyermekévek teljenek játszással és egy kevés rosszalkodással. Egyébként is, felnőttnek lenni nem mindig annyira klassz dolog, mint ahogy kicsiként gondolja az ember. Nincs már akkora szabadság, ellenben sokkal több szabályt kell betartani, és nem lehet akkor játszani, amikor épp kedvünk tartja. Igaz, hogy már nem kötelező megenni a répafőzeléket és a mócsingos húst, ennek ellenére nekem hiányoznak a délutáni alvások. A héten hozott könyvben Todó mesél arról, milyen az ovis élet. Persze, ha azt hiszed, csupa móka és kacagás, akkor tévedsz! Ebből a könyvből kiderül, hogy ott sem fenékig tejfel az élet, és nem is mindig annyira jó kicsinek lenni... Vagy mégis?
Todó oviba megy, az első napja a Méhecske csoportban (fiúknak csak Zümi) egész jól sikerül. Igaz, nem a Nyuszi jelet kapja, hanem a Napot, mégis jó érzésekkel megy haza, tele van élményekkel, hisz még új barátokat is szerzett. A legjobb cimborák lesznek Mészáros Jóskával (másik nevén Mészáros, a Pénztárossal), és összehaverkodik Kancsó Petivel és Makk Mónival is. Minden szépen indul, ám hamar rájön, hogy nem annyira egyszerű az élet, mint először gondolta. Az ovi egy olyan játszótér, ahová mindig kötelező kijárni, még akkor is, ha épp nincs kedved hozzá. A játékokat hamar meg lehet unni, mindig ugyanazokon kell osztozkodni, és mindig ugyanazokkal a gyerekekkel vagy "bezárva" egész nap. Az óvó néni egészen másképp meséli a kedvenc meséd, és az állathangokat sem tudja úgy utánozni, mint Anya! A nagyobbakkal sem ildomos kekeckedni, mert akadhatnak köztük verekedősek. És mi a helyzet az ételekkel? Na, arról inkább ne is beszéljünk...
Rég nevettem ennyit gyerekkönyvön, nagyon jól esett. Hihetetlenül humoros, és olvasás közben szinte hallottam Todó hangját, ahogy hatalmas beleéléssel mesél és magyarázza a történeteit. Vig Balázs egy remek témát talált, és valóban jókat szórakoznak rajta azok, akik már túl vannak ezeken a rettenetesen kemény megpróbáltatásokon. Szerintem azoknak is tetszeni fog, akik még a nagy kaland előtt állnak.
Mi, akik már el is felejtettük az óvodai időszakot, könnyen beszélünk róla, de azok a gyerekek, akik csak most mennek kiscsoportba, izgatottak az új helyzet miatt. Egy ismeretlen közösségbe csöppennek, sokaknál szorongást is okoz, ezért nem árt oldani őket egy kis ovis mesével.
Todó tényleg kitálal, mesél a pöffeszkedésről, a dicsekvésről, a büntetésről, valamint a bekakilásról és a "fütyitlen" lányokról is. Szemérmes anyukák ne lepődjenek meg a kényes témáktól, majd az azt követő kérdésektől. Igaz, ezen nincs is miért pironkodni, hisz természetes, ugye?
A történet illusztrációit Vidák Zsolt készítette. Engem eléggé megosztott, hol furcsának, hol ötletesnek találtam. A gyerekek és a felnőttek feje szerintem túl sok erős színt kapott, a piros orrtól és a pozsgás arctól úgy néznek ki figurák, mintha bohócok lennének. Az én ízlésemnek kicsit félelmetesek. Másrészt szerettem a színhasználatot, és a képeken lévő játékosságot. Jó volt felfedezni a rajzokon a pici méhecskéket, és a könyv elején és végén megjelenő, székekből készült repülőgépet remek ötletnek találom.
Vig Balázs eddigi összes megjelenő könyvét olvastam és nagyon szerettem. Tetszett A rettegő fogorvos, a Három bajusz gazdát keres, és a Puszirablók is, de Todó utcahosszal verte nálam az előzőeket. Könnyen bele tudtam képzelni magam a kisfiú helyébe, és bírtam ezt a szókimondó, ovis humort. Alig várom, hogy ez a csupaszív, nagy igazságérzettel rendelkező kissrác kitálaljon a suliról is. Mert ugye az általános iskolában sem annyira könnyű az élet.
A mesekönyv a Móra Kiadó gondozásában jelent meg. 6 éves kortól ajánlott, de ha kíváncsi lettél rá, és Te is szívesen olvasnál az ovis élet gyötrelmeiről, ne habozz!
Kedvenc részem a könyvből:
Mindenki tudja, anyu és Ildi néni is szokta tudni, hogy a gulyáslevesnek csak a szép piros levét szeretem, esetleg a krumplit benne, de a húst, azt nem. A disznóhús és a marhahús rágós, mócsingos, barna, és van rajta kövérje is, ami a legrosszabb. Az elején még nem volt baj. Mert a tányérban a lé ellepte a zöldségeket és a húsdarabokat (a csirke, az husifalat, a disznó, az húsdarab), ezért nem látszott, hogy mit hagyunk meg, és mit nem. A baj akkor kezdődött, mikor fogyóban volt a lé, és megmaradt a sűrűje. Az világos, hogy Tilda néninél fölösleges zsebkendőbe gyűrni a kiköpött falatokat, mert észreveszi. Ha az asztal alá dobnám, még a büntetőfalhoz is oda kellene állni.
- Pszt! - súgom a Mészáros, a Pénztárosnak. - Akarsz cserélni? - Gondoltam, méltányos üzlet lenne a kövérjés húst néhány krumpliszemre vagy (ne legyünk válogatósak!) akár répaszeletre cserélni. De hallani sem akart róla. A barátok a bajban ismerszenek meg, de nem hibáztatom Mészáros Jóskát, amiért nem mert beszélgetni velem, amíg Tilda néni felügyelte az ebédlő csendjét. Ráadásul ki szeretne kétszer annyi kövérjés húst a levesébe, mint amennyit már így is muszáj volt megenni?!
Ildi néninél azt szoktuk játszani, hogy ki az angyalka (aki először végez, de habzsolás nélkül, szép evéssel). Tilda néninél azt szoktuk játszani, hogy melyik az a gyerek, amelyik otthagyott valamit a tányérján. Na vajon melyik játékot szeretem jobban?
Betonfőzelék
Kétségtelen, hogy ez ovis éveim egyik legmeghatározóbb étele. Nem ugrok érte túlságosan, azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül, elég kevés embert ismerek, aki szereti a sárgaborsó főzeléket, vagy más néven a betonfőzeléket. Ha nem is emlékeszem már az óvodai élet összes pillanatára, az ételek többségét fel tudom idézni. A zöld színű és kétes állagú dolgok sosem jelentettek jót a tányéron. A répafőzelékre azóta sem vagyok képes még csak ránézni sem, a finomfőzelék pedig minden, csak nem finom. A sárgaborsóval is így voltam, nagyon sokáig próbáltam legyűrni, de valami mindig fura volt benne. A szaga, vagy az állaga? Ki tudja. Egy viszont biztos, ha kihűlt, olyan kemény lett, hogy megállt benne a kanál. A félig folyós, félig darabos dolgokkal egyébként is hadilábon álltam. Otthon sem javult a helyzet, amikor Anyu ilyet készített, mert bár nagyon jól főz, az ő sárgaborsó főzeléke sosem lett kedvenc. (Bocs Anyu!) Szerencsére, így 30 fölött kedvet kaptam a kísérletezésre és sikerült megtalálnom azt a verziót, amit én is képes vagyok megenni. Sőt! Még szeretem is.
Nem biztos, hogy a gyerek kapva kap majd utána, de egy dinoszaurusz alakú csibefalattal minden főzelék könnyebben belapátolható. Nálunk feltétnek sült hagyma került a tetejére, ezt az ötletet azért lenyúltam Anyutól...
Hozzávalók:
- 25 dkg sárgaborsó
- 1 fej vöröshagyma
- 2 sárgarépa
- 2 közepes burgonya
- 2 gerezd fokhagyma
- 3 babérlevél
- alaplé, vagy zöldségleves kocka
- só, bors
A sült hagymához:
- 3 nagy fej vöröshagyma
- kb. 1 dl olívaolaj
- kevés pirospaprika
-
só
Főzeléket készíteni egyáltalán nem megerőltető feladat, ennél a receptnél meg pláne ez a helyzet, mert gyakorlatilag csak a megtisztított és feldarabolt dolgokat kell beledobálni egy fazékba, és nincs is vele nagyon más dolgunk. Nem kell sem habarást, sem rántást készíteni, így a mosogató sem lesz teli a művelet végén.
Fogok egy lábast, beleöntöm a sárgaborsót, majd alaposan átmosom. A konyhakész zöldségeket belevagdosom, majd annyi alaplével/vízzel öntöm fel, hogy ellepje a zöldségeket. Fűszerezem és felteszem főni. Néha ránézek, megkavargatom, ha elfőtte a levét, pótolom. Miután megpuhult a borsó, leveszem a tűzről, kihalászom a babérleveket és összeturmixolom az egészet. Ha nem elég sós, ízesítem.
A sült hagymához felszeletelem a megtisztított vöröshagymát, majd lassú tűzön megfonnyasztom az olajon. Nem baj, ha egy kicsit megpirul, azért arra vigyázok, hogy ne égjen meg. Amikor kész, félreteszem, majd beleszórok egy kevés pirospaprikát és megsózom. A paprikát nem sülés közben adom hozzá, mert könnyen megég és keserű lesz az étel. Gyakorlatilag kész is vagyunk. Előveszem a tányérokat, szedek a főzelékből és a tetejére halmozom a sült hagymát. Szigorúan kiflivel ajánlott fogyasztani, mint az oviban!