Imádooom! Amikor elolvastam ezt a könyvet, úgy éreztem egész nap csak utazni akarok. Nem érdekel, hogy a BKV sokszor büdös, koszos, csörög, csattog. Csak lyukasztani szeretnék és zötyögni a tömegközlekedésen. Nézni a lámpákat, és számolni a másodperceket, mikor vált a lámpa zöldre. A legmagasabb székekre ülnék, mert a kakasülőről lehet a legjobban látni az utat. Rámosolyognék minden ellenőrre és jegykezelőre, hogy legyen jó napjuk és vidáman integetnék az összes autósnak, akik a dugó kellős közepén dekkolnak. A zebrán lépkedve mindig csak a fehér sávokra ugrálnék és nem sajnálnám az időt arra sem, hogy oda-vissza utazzak a mozgólépcsőkön. Csuda mulatságos nap lenne! Figyelném a villamosvezető bácsit és nénit, hogyan nyomkodja a gombokat és próbálnék valamilyen rendszert találni, mi alapján gyulladnak meg a műszerfal kis kijelzői. Igen, ezt adta nekem Gévai Csilla ezzel a könyvvel. Megint gyerek lettem, aki él-hal a tömegközlekedésért. Most már megint figyelem az áramszedőket a járművek tetején és a buszokat várva elgondolkodom, vajon most milyen típusú fog érkezni. És még nem is beszéltem a busz csuklós részéről. Bárcsak a kanyarokban elkezdene muzsikálni a jármű és leadna egy teljes harmonika koncertet. Nagyon adná!

Egy kisfiú, Doma meséli a történetet, az ő naplóját olvashatjuk. Doma izgatott, mert Nanuk hamarosan megérkezik hozzájuk. Amikor az anyukája fiatalabb volt, sok helyen járt a világban, rengeteg embert megismert. Így nyaraltak már náluk Chiléből, Finnországból, Brazíliából, de még Outiból is, de az új vendég most igazán különleges, mert Alaszkából eddig még nem érkezett vendég. Doma, a húga Panni, az anyukájuk és Bali bácsi megy ki a reptérre az új jövevény elé. Bali bácsi az anyuka kollégája, aki összesen 17 nyelven beszél. Még az eszkimók egyik nyelvét, az alaszkai inuitot is elsajátította, így ő segít majd, hogy Nanukkal megértessék magukat. Így kezdődik az utazás és eljutunk a Szent Gellért tértől egészen a budapesti Liszt Ferenc repülőtér 2-es számú termináljáig, majd újra haza. A pár napos vendégeskedés alatt Nanuk és a kis család bejárja Budapest nevezetességeit. Látjuk a Károlyi-kertet, ücsörgünk egy kicsit a Nemzeti Múzeum kertjében, fürdünk egyet a Gellért fürdőben és betévedünk a Földalatti Vasúti Múzeumba is. 

Jó kis könyv, eléggé informatív. Baranyai (b) András képeivel pedig igazán kerek lett a történet. A hangulata remek, én teljesen le vagyok nyűgözve. Viccesek a rajzok és nagyon szeretem, hogy annyira aprólékosan ábrázolta az illusztrátor a járműveket (is). A kedvencem a Moszkva tér. Tudom, tudom! Már Széll Kálmán térnek hívjuk, de van, amin nehezen lépnek túl az emberek. A lényeg, hogy azon a képen MINDEN rajta van. A gyrosostól kezdve, a bódék mellett dekkoló várakozókig. A ruhákat áruló asszony és a kutyát sétáltató nő sem maradt le. De ott van még egy kisfiú is, aki le akar lépni a sínek közé és a kopasz Gyurma Gyuri, aki egy lánnyal diskurál. Odáig vagyok, meg vissza!

Tényleg zseniális. Budapesti vagy? Akkor muszáj megvenned ezt a könyvet, mert.. nem is tudom, muszáj és kész! Ha nem a fővárosban laksz, akkor is lapozz bele, mert egy csomó érdekességet találsz benne a közelekeséről és a közlekedési eszközök evolúciójáról. Most kedvet kaptam libegőzni, meg utazni a 72-es trolin, meg sétálni a Gellért-hegyen, meg piknikezni a Kamaraerdőben, meg, meg, meg... Na, én léptem!

Kedvenc idézet:

Nanuk kezdett úgy viselkedni, mint egy vérbeli pesti gyerek: a farzsebében tartotta a bérletét, és csak az utolsó pillanatban kapta elő a mosolytalan ellenőr nénik és bácsik előtt. Én, ha nagyon híres közlekedési szakember leszek, biztosan ki fogok találni valami okosat a jegyek kedvesebb ellenőrzésére. Vagy egyszerűen csak mosolygós néniket és bácsikat fogok alkalmazni jegyellenőrnek, olyanokat, mint Nanuk.

Ehető jelzőlámpák

Erre a tésztareceptre már rég rábukkantam. Eredetileg brownie lenne, de szerintem nagyon messze van attól. Mindenesetre finom, és még egy kicsit tovább fejlesztettem. A belseje nekem sosem krémes, jól átsül az egész, azért a szeleteléssel várj addig, míg egy kicsit hűl a tészta. Szerettem volna visszaadni az utazás hangulatát, így arra gondoltam, miért ne ehetnénk meg a jelzőlámpákat?Hozzávalók:

• 20 dkg étcsokoládé
• 5 tojás
• 20 dkg vaj
• 20 dkg cukor
• 20 dkg liszt
• 2-3 evőkanál cukor
• színes csokigolyók (piros, sárga, zöld)
• műanyag pálcika, vagy hurkapálca

Először a csokit gőz fölött felolvasztom a vajjal. Fontos!!! Vajat használj és ne margarint. Sokkal finomabb. Ha ez meg van, félreteszem és hagyom kihűlni. A tojásokat jó habosra keverem a cukorral, majd hozzáadom az olvasztott vajas csokoládét és a lisztet. Kivajazok egy közepes sütőformát és beleöntöm a tésztát. 180°C-ra előmelegített sütőbe teszem és 30-35 perc alatt szépen megsül az egész. Hagyom langyosra hűlni a sütit, majd szép kis téglalapokra vágom. Ha kipöttyözném őket olvasztott fehércsokival vagy cukormázzal, akkor dominó is lehetne, de ezt most egy kicsit tovább gondoltam. Ezeket a kis (két)falatnyi darabokat egyesével pálcikákra húzom, közben pedig 2-3 evőkanál cukrot karamellizálok. A színes csokigolyókat egyesével belemártom az égetett cukorba és felragasztom a tésztákra. (Vigyázz, mert könnyen felhólyagosodik az ujjad hegye a forró karamelltől! Hosszú körmösök előnyben!) A cukrokat pontosan olyan sorrendben teszem a barna tésztára, mint a jelzőlámpák. Piros, sárga és zöld. Ennyi, kész is! Nem kell várnod, hogy zöld jelzést kapj, mehet is a szájba.