Szeretem azokat a könyveket, amelyek nem nagy szavakkal, nem világmegváltó gondolatokkal és sokkoló fordulatokkal ragadnak magukkal, hanem a csendjükkel. Jonas Karlsson Esőisten - Kerti mese című kisregénye pontosan ilyen: halk, lassan áradó történet, amely észrevétlenül hatol be az ember bőre alá. Pont olyan, mint egy hűsítő nyári zápor, melyet már nagyon vártunk. És ahogy becsukjuk a könyvet, valahogy másként nézünk a kertre, a száraz földre, vagy akár egy rozsdás kerti csapra is. Karlsson neve ismerősen csenghet azoknak, akik olvasták A számla című regényét. A svéd író különleges tehetsége abban rejlik, hogy a mindennapi élet jelentéktelennek tűnő mozzanataiból valami különös, szinte mágikus atmoszférát teremt, s ez alól az Esőisten sem kivétel. Benne van egy idős férfi, egy forró nyár, és egy kert, ahol a múlt, a gyász és a remény szövődnek össze egy fülledt délutánba. A kötet idén az Athenaeum Kiadó gondozásában, és Papolczy Péter fordításában jelent meg.

A történet főhőse Ingmar, egy idősödő, özvegy rendező, aki párjának elvesztése után egyetlen dologban talál kapaszkodót, mégpedig felesége rózsakertjében. A kert gondozása nála nem egyszerű házimunka, hanem a gyász szertartása. Minden öntözés, minden metszés egyfajta párbeszéd a halottal. Ebben a kertben minden virág egy emlék, minden gyom egy gondolat, amit ki kell húzni, hogy élhető maradjon a tér. A  kezdeti kötelesség, lassan terápiává válik, csakhogy az adott nyár különösen száraz. A föld repedezik, a levegő forró és nehéz, a felhők pedig hónapok óta nem hoznak enyhülést. És ekkor Ingmar talál valamit a kertben... egy rozsdás kerti csapot, amely mintha a semmiből nőtt volna ki, ott terem a bokrok között. És ami a legfurcsább: működik.
Hogy került oda? Hogy lehetséges ez? S vajon honnan jön a víz? Karlsson nem siet elmagyarázni. A csap ott van, és ahogy Ingmar használni kezdi, úgy változik körülötte a világ.

Olvasás közben azt éreztem, nem is csak egy emberről, hanem rólunk, mindannyiunkról szól. A szerző finoman, mégis könyörtelen pontossággal írja le, hogyan válik az ember élete egyetlen apró tevékenység köré szervezett rutinrendszerré, amikor már semmi más nem marad kapaszkodónak. Ki ne ismerné azt a belső szárazságot, amikor valami elapad bennünk és nem jön a kedv, a hit, az inspiráció? Ingmar kertje az élet olyan helyévé válik, ahol a veszteség után is van munka, van mozdulat, cselekvés, és egyszer csak megjelenik a remény első cseppje. Mert az eső itt nem meteorológiai esemény, hanem érzelmi katarzis. Karlsson finom, apró rezdülésekkel mutatja be, hogy a természet rendje hogyan képes visszahatni az ember belső világára. Az eső az újrakezdés ígérete, mindez egy olyan világban, ahol mindenki szomjazik valamire... leginkább figyelemre, békére, szeretetre.

A leírás szépsége abban rejlik, hogy soha nem hangos. De már írtam fentebb, hogy a szerző csodái nem mennydörgéssel érkeznek, hanem egy halk csobogással, egy mozdulattal, egy belső felismeréssel. Az Esőisten éppen ezért olvasói türelmet igényel, mert nem olyan könyv, amelyet két villamosmegálló között ledarálunk. Lassú, de egyáltalán nem unalmas. Melankolikus, de nem depresszív. Olyan, mint egy hosszú, forró délután, amikor a levegő mozdulatlan, de a távolban már dörög az ég. És amikor végre megjön az eső, az olvasó is megkönnyebbül. Mintha a saját életünkbe is visszatérne egy kis hűvös szellő, meg némi életkedv.

Ez a könyv nem akar több lenni, mint ami. Nem akar tanítani, nem akar moralizálni, egyszerűen csak megmutat egy emberi pillanatot, amelyben ott a gyász, a magány és a lassú gyógyulás. Karlsson valahogy tudja, hogyan kell úgy írni a veszteségről, hogy az ne fájjon túlságosan, hanem gyengéden ringasson tovább. Ritka és kevés kortárs könyv tudja ezt, de azt éreztem olvasás közben, hogy nem sürget. Nem akar haladni. Egyszerűen csak megengedhetem magamnak, hogy úgy legyek a történetben. S amikor letettem, valami apró, de fontos változott bennem... elkezdtem más szemmel nézni a saját kis "kertjeimet", és azokat a dolgokat, amelyeket eddig elhanyagoltam, mert azt hittem, nem teremnek már ott új virágok.

Az Esőisten nem egy nagy regény, mégis tud maradandó lenni. A maga több mint 220 oldalával inkább meditációnak tűnik, de talán pont ez a szépsége. Hogy nem történik benne "semmi", mégis minden benne van. Egy rozsdás csap, egy forró nyár, és egy férfi, aki újra megtanul élni.
Azoknak ajánlom ezt a kötetet, akik nem félnek a csendtől. Meg azoknak, akik szeretik, ha egy könyv nem mindent magyaráz meg, hanem hagyja, hogy a saját válaszainkat találjuk meg általa. És azoknak, akik néha úgy érzik, kiszáradtak belül, és szeretnék újra megtapasztalni, milyen az, amikor elered az eső.

Alma rózsák

Már csak a történetben megjelenő kert és annak rózsái miatt is valamilyen rózsás ételt szerettem volna készíteni a könyv mellé. Ez a virág a borítón is visszaköszön, hiszen Ingmar hatalmas szeretettel gondozza felesége elvesztése után a nő oly kedves növényeit. Az ehető rózsák elkészítése gyerekjáték, csupán pár hozzávaló szükséges, és egy nagyon dekoratív vendégváró lehet az asztalon.Hozzávalók:

• 2 csomag sütésre kész leveles tészta
• 2-3 nagy alma
• 1-2 ek cukor
• citrom
• lekvár (nálam mindig más, ebbe most baracklekvár került)
• fahéj
• porcukor

A sütőt előmelegítem 180°C-ra. Az almákat megmosom, ketté vágom és óvatosan kivájom a magházukat. Ezután nagyon vékony szeletekre vágom, mert minél vékonyabbak a szeletek, annál jobb. Egy lábosba rakom, meglocsolom egy fél citrom levével, megszórom a cukorral és felöntöm annyi vízzel, hogy épp ellepje az almaszeleteket. 2-3 percig főzöm, hogy könnyen lehessen hajlítani. Ha már jónak ítélem meg a textúráját a gyümölcsöknek, lecsepegtetem és papírtörlővel letörlöm a felesleges nedvességet. A leveles tésztát 6-6 egyenlő vastagságú csíkra vágom. Megkenem a csíkokat lekvárral és úgy fektetem le a szeleteket, hogy a gyümölcsök fedjék egymást, de felül lógjanak is ki egy picit. Szorosan feltekerem mindet, a végeket jól összenyomkodom és a muffinsütő mélyedéseibe helyezek egyet-egyet. A forró sütőbe tolom és 20-22 perc alatt megsütöm. Tálaláskor meghintem némi fahéjas porcukorral. Langyosan fogyasztva a legfinomabb!