Vannak nevek, amelyek hallatán szinte automatikusan megjelenik előttünk egy másik név is. Rómeó és Júlia, Antonius és Kleopátra vagy épp Petőfi Sándor és Szendrey Júlia. Ez utóbbiak a magyar kultúrtörténet elválaszthatatlan párosaként élnek, még akkor is, ha kettejük története tragikus véget ért, és ha a nőalak sorsa mindmáig egy kissé árnyékban maradt. Miklya Luzsányi Mónika regénye, az Ezerszer Júlia, épp ezt az árnyékot oszlatja el, vagy legalábbis új megvilágításba helyezi. Nemcsak irodalmi értékénél fogva izgalmas olvasmány, hanem azért is, mert merészen kérdőjelezi meg a jól ismert történelmi narratívát.
A kötet tavaly jelent meg az Athenaeum Kiadó gondozásában.
Mint ahogy a címből is sejthető, a regény középpontjában Szendrey Júlia áll, az a nő, akit évszázadokon át leginkább a "költő özvegyeként" emlegettek. Az iskolai tankönyvekből és emlékezetkultúránkból egy rendkívül leegyszerűsített kép él róla: ő Petőfi felesége, a szabadságharc utáni tragikus özvegy, aki a férje halála után "méltatlanul' más férfi oldalán kezdett új életet.
De vajon ki volt Szendrey Júlia? Milyen gondolatokkal, érzésekkel, döntésekkel küzdött meg egy olyan korban, amikor a nőknek alig volt hangjuk, választásuk vagy lehetőségük önálló életet élni? És vajon mennyire igazságos vagy pontos az a kép, amelyet rögzített róla a történelmi emlékezet?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ az Ezerszer Júlia, mely egy érzékeny, gondolatébresztő, és mindenekelőtt emberi regény, amely úgy mutatja be Júliát, ahogy korábban csak kevesen próbálták. Nem mint történelmi ikonként láthatjuk, hanem mint hús-vér embert.
Az elbeszélés különlegessége abban rejlik, hogy egyszerre támaszkodik komolyan vehető történelmi forrásokra - levelekre, naplórészletekre, kortárs visszaemlékezésekre -, és egyúttal él az irodalom lehetőségeivel, vagyis belső monológokat, érzékletes párbeszédeket, lélektani mélységeket visz a történetbe.
Miklya Luzsányi Mónika stílusa gördülékeny, tiszta és hiteles. Nem próbál mindenáron modernizálni vagy túlírni, mégis képes közvetíteni a 19. század szellemiségét, egy mai olvasó számára is befogadható formában. A szereplők nem csupán történelmi bábuk, hanem esendő, szerethető, olykor ellentmondásos karakterek is, akiknek döntései mögött érzelmek és belső konfliktusok húzódnak meg.
Szendrey Júlia alakját a szerző úgy építi fel, hogy az olvasó valóban közel érezheti magához. Júlia a regény lapjain nemcsak a "költő múzsája" hanem anya, feleség, barát, költőnő, társadalmi normákkal viaskodó nő, aki gyakran kerül olyan helyzetbe, ahol egyik döntés sem lehet igazán jó - csupán a legkevésbé fájdalmas.
A könyv egyik legnagyobb erőssége, hogy nem próbálja Júliát idealizálni, sem démonizálni. Nem teszi őt mártírrá, de nem is állítja be hibátlan hősnőként. Ehelyett bemutatja azt az összetett életutat, amely során meg kell birkóznia a férfiak uralta világ elvárásaival, a társadalmi megvetéssel, a gyász feldolgozásával, az anyaság terhével, valamint a saját belső vágyai, törekvései okozta feszültségekkel is.
A cím találóan utal arra, hogy egyetlen ember élete sem szorítható be csupán néhány fejezetbe. Júlia életének is számos arca volt, és a történelem, illetve az utókor gyakran csak azokat az arcokat tartotta meg, amelyek beleillettek a nemzeti mitológiába. A regény érdeme, hogy ezek közé az "elfeledett" vagy "eltitkolt" arcok közé is bepillantást enged, mindezt árnyaltan, empatikusan, de kellő kritikai érzékkel.
Ezt a könyvet azért tartom különleges olvasmánynak, mert túlmutat a személyes sorson. Szendrey Júlia történetén keresztül a regény számos, ma is releváns kérdést vet fel:
- Mit jelent nőnek lenni egy elvárásokkal teli társadalomban?
- Hol húzódik a határ a magánélet és a közéleti szerepvállalás között?
- Van-e jogunk újrakezdeni, akkor is, ha a világ már más szerepet szánt nekünk?
Ezek a kérdések nemcsak történelmileg fontosak, de mélyen emberiek is. Az olvasó akarva-akaratlanul saját élethelyzetein is elgondolkodik közben. Vajon hányszor várták el tőle, hogy más legyen, mint aki valójában? Hányszor kényszerült olyan döntésre, amelyet a külvilág nem értett meg?
Bár a regény egy női sorsot mutat be, a történet messze nem csak női olvasóknak szól. A férfi szereplők, különösen Petőfi és Horvát Árpád is összetett, árnyalt karakter. Nem ellenségesek, nem hősök, hanem esendő emberek, akik saját koruk szellemisége szerint próbálták élni az életüket. A könyv tehát nemcsak egy női történelmi portré, hanem egy olyan korrajz is, amelynek mindenki - nő és férfi - szereplője.
Elsősorban azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik az életrajzi ihletésű regényeket, és a történelmi hátterű, mégis személyes hangvételű elbeszéléseket. Valamint azoknak, akik nyitottak a "másik oldal" meghallgatására, és akik nem elégszenek meg az iskolai tankönyvben olvasottakkal, hanem szeretnék a múlt szereplőit emberként is megismerni. Akik szeretik azokat a könyveket, amelyek nemcsak szórakoztatnak, de el is gondolkodtatnak.
Nem utolsó sorban azoknak ajánlom, akik úgy érzik, az emlékezetpolitikák és a történelmi elbeszélések túl gyakran hallgattatják el a női hangokat. Miklya Luzsányi Mónika regénye egy ilyen hangot erősít fel, és közben lehetőséget ad arra, hogy ne csak Júliára, de saját kérdéseinkre is másként tekintsünk.
Idézetek a könyvből:
– Tudod, mikor fogadtam ezt meg?
Júlia a fejét rázta.
– Amikor apám Aszódon bezáratott az iskola igazgatójával, hogy meg ne szökjek a színészekkel. Még tán bajuszom sem pelyhedzett, de éktelen harag fogott el. Nem azért, mert annyira vágytam a színészéletet. Hanem mert a szabadságomban korlátoztak. Akkora indulat fogott el, hogy megfogadtam magamban, mindig a szabadságért fogok küzdeni. Nemcsak a sajátomért, hanem a nemzetemért is. És ez eskü most is olyan szent előttem, amilyen volt az első pillanatban. Verjen meg engem a hatalmas Isten, verjen meg még a másvilágon is, ha valaha ez esküt elfelejtem! Szeretem, hőn szeretem, imádom gyalázatában is nemzetemet!
Szendrey Júlia halálos ágyán írt levelei csak 1925-ben kerültek nyilvánosságra. Addig senkinek sem volt tudomása arról, hogy Júlia milyen kényszerek között dobta el az özvegyi fátylat, és hogy milyen abúzusnak volt kitéve Horvát Árpád feleségeként. A köztudatban a csalárd, férjeit elhagyó nő képe csontosult meg, tévesen.
Kiflikoch
Hogy mi az a kiflikoch? A szó a német "Kipfelkoch"-ból származik. Ez egy 19. századi desszert, melyet általában lekvárral fogyasztottak. Nem volt mindennapos édesség, ezért különlegesnek számított a gyermekek számára, de egy biztos: Szendrey Júlia is szerette és készítette is. Ez a recept is olyan, mint a legtöbb házi sütemény, ugyanis nem igen létezik két egyforma belőle, hiszen ahány ház, annyi szokás. Most egy leegyszerűsített változatot hoztam, de a kamra tartalmától függetlenül szabadon variálható.
Hozzávalók:
- 5-6 db szikkadt kifli
- 5 dl tej
- 3 ek cukor
- 1 csomag vaníliás cukor
- 1 ek vaj (a tepsi kikenéséhez + egy kevés a tetejére)
- 1-2 csapott ek liszt
- 3 db tojás
- 2-3 ek lekvár
- 1 marék mazsola
- 1 marék durvára darabolt dió
- 1 fél citrom reszelt héja (opcionális)
- csipet só
A kifliket felkarikázom. Egy lábosba beleöntöm a tejet, hozzáadom a cukrot a vaníliás cukrot és a reszelt citromhéjat, majd langyosra melegítem. Hozzáöntöm az édes tejes keveréket a kiflikarikákhoz, és hagyom állni 10-12 percig, hogy jól megszívják magukat.
Közben a tojásokat szétválasztom. A sárgákat egy csipet sóval elkeverem és hozzáadom a beáztatott kiflikhez. A fehérjét kemény habbá verem, majd óvatosan beleforgatom a masszába.
Kivajazok egy közepes sütőformát és finoman belisztezem. Beleöntöm a kiflis keverék felét, majd megszórom a durvára darabolt dió felével és a lekvárból is pöttyözök a tetejére. Erre kerül a tészta másik fele. Mehet rá a maradék dió, valamint pár darabka vaj.
Előmelegített sütőbe, 180°C-on kb. 30-35 percig sütöm, amíg szép aranybarna nem lesz. Langyosan a legfinomabb, de mennyei még másnap, hidegen is.
ParféTipp: Tálaláskor megszórhatod porcukorral, adhatsz mellé még lekvárt is, de a vaníliasodó is jól áll neki.
