Még erősen él bennem egy emlék, amikor anyuval vártuk húsvétkor a locsolkodókat, és egyszer csak elkezdett esni a hó. Április elején jártunk, kint már előbújtak a nárciszok és a színes tulipánok, a levegőben pedig érezhető volt a tavasz illat. Mi pedig meghökkenve néztük a szállingózó, hatalmas hópelyhek, és hogy milyen sebesen fedi be a zöldet és a barnát a puha, fehér takaró. Furcsa látványt nyújtott, sehogyan sem illett a képbe; és azt hiszem, pont olyan hitetlenkedő fejet vághattunk erre a furcsa jelenségre, mint Jakob Martin Strid legújabb mesekönyvében Mimbo Jimbo.