Teljesen felcsigázott, ezért a bejegyzés megírása előtt, utánanéztem a felhőfajtáknak. Tudtad, hogy tíz típusba sorolhatóak? Van pehely-, bárány-, fátyol-, párna-, lepel-, gomolyos réteg-, réteg-, gomoly-, esőréteg-, és zivatarfelhő. Ha mindezeket meg kellene különböztetnem, bizony gondban lennék. Ennek ellenére szeretem nézegetni az eget, és a levegőben úszó vattapamacsokat csodálni, miközben különböző formákat vélek felfedezni bennük. Elég klassz dolog, mert könnyen lehet, hogy az egyik percben sárkányt pillantok meg az égen, mely szeles időben hirtelen dinoszaurusszá változik. De láttam már mókust, bálnát, házat kéménnyel, és ha hiszed, ha nem, egyszer még Superman is feltűnt, mögötte lobogott a köpenye, és csak úgy szelte az eget. Egész nap el tudnám nézni ezeket a megfoghatatlan, minden percben átalakuló formákat. A héten hozott könyv azért volt számomra nagyon érdekes, mert az égben játszódik a történet. Alex Shearer fantasztikus világot álmodott meg, ahol sok ezer lebegő szigeten élnek az emberek, és csak a legbátrabbak mernek útnak indulni.

A történetet egy tizenéves srác, Christien meséli el. Rendkívüli helyen él, és a mi szemünknek felettébb szokatlan környezetbe kalauzol el bennünket. A Föld már nem létezik, az emberek levegőben úszó szigeteken laknak. Az egész olyan, mintha egy végtelen tengerbe csöppentél volna, csak víz helyett sűrű levegő vesz körül. Mint a tengerekben és óceánokban, itt is találhatóak furcsa lények (égfókák, égmedúzák, égcápák...), melyek nem csak különlegesek, de sokuk veszélyes, vagy akár halálos is lehet.
A legértékesebb kincs nem a pénz, vagy az arany, hanem a víz. Persze vizet szerezni egyáltalán nem egyszerű, ennek begyűjtése a felhővadászok feladata. Az ő munkájuk kockázatos és izgalmas, ugyanakkor sokan lenézik őket. Ennek ellenére szükség van rájuk, hiába tartják a szigeten élők vadaknak őket.
A regény másik főszereplője a felhővadász Jenine, aki új diákként kerül Christien osztályába. A fiú csodálja a felhővadászokat, bátornak, vakmerőnek tartja őket, így szeretné minél jobban megismerni az új jövevényt. Tetszik neki a lány, ezért igyekszik minél közelebb kerülni hozzá, míg végül addig ügyeskedik, hogy sikerül meghívatnia magát hozzájuk. A léghajóval elindulnak vizet keresni, és ez a röpke hétvége mindent megváltoztat a fiúban; teljesen magával ragadja a kinti világ. A tanév végén egy hosszabb utazásra indulnak, mely nem várt fordulatokat hoz... és kezdetész veszi az igazi kaland.

Alex Shearer remek történetet talált ki,  hozzá pedig egy fantasztikus világot álmodott meg. Szokatlan, ennek ellenére érdekes. Nem volt nehéz elképzelnem, és még szívesen olvastam volna róla. Az eleje egy kicsit lassan indult, de a végére kifejezetten izgalmas lett a sztori.
Tetszett, hogy az egyes szigeteken élő emberek, különböző társadalmakat képviseltek, és az is, ahogyan egymással viselkedtek. Picit olyan érzésem volt, mintha A kis herceget olvasnám, csak itt nem bolygókról, hanem szigetekről mesélt az író. 
Ragyogó és vizuális megoldásokban gazdag, imádtam a szigeteket, ahogy lassan forognak egymás körül, és érdekes volt az is, hogy egyes helyeken nincs, vagy csak néhány órás az éjszaka.

Sok bölcsesség és okos gondolat található a könyvben, mely néhol átmegy filozofikus magasságokba is. Ezenkívül egyes részek talán kissé morbidnak tűnhetnek, mégis érdemes egy picit elmélázni rajtuk. 
Csodálatos ifjúsági regénynek tartom, melyben sokkal több rejtőzik, mint egy kalandos utazás. Kifejezetten egyedi a hangvétele, ehhez hasonló könyvvel még nem találkoztam. Szerettem, hogy olyan témákat érint, mint környezetvédelem, előítélet, kulturális különbségek. Ezekről úgysem lehet eleget beszélni, így talán nem csak a fiatalok, de az idősebb korosztály is kedvelni fogja. Egyetlen dolgot kifogásolok csak... úgy olvastam volna még! 

A könyvvel az idei Könyvfesztivál újdonságai között találkoztam először. Csodaszép a borítója, szemet gyönyörködtető kiadvány.  A kötet Pék Zoltán fordításában és a Kolibri gondozásában jelent meg. A Goodreads-en barangolva pedig azt láttam, hogy külföldön Sky Run címmel már olvasható a folytatása is. Remélem hamarosan ezt is kézben tarthatom. Addig is olvassátok a Felhővadászokat, mert eszméletlenül jó!

Kedvenc idézetek:

A felhővadászok sosem maradnak sokáig egy helyen, mozogniuk kell. Ilyen a természetük, a vérükben van. Olyanok, mint a felhő, amit követnek, állandóan sodródnak a széllel és a dagállyal. Ha velük akarsz tartani, közéjük kell tartoznod, ízig-vérig, kompromisszum nélkül. 
Szerintem úgy kergetik a felhőket, ahogy mi az álmainkat. A következő mindig jobb, az, ami még nem teljesen kialakult, a következő felhő, a következő álom. Mind ezt keressük így vagy úgy.

Szerintem egyes emberek túlságosan szeretnek gondolkodni. Talán jót tenne a kevesebb gondolkodás és a több döntés.

Örültem, de nyugtalan is voltam. Sokszor, amikor megkapod, amit akarsz, azonnal azt gondolod: tényleg ezt akartam? A szívósságnak is megvan az értéke, csak a végén esetleg elvből harcolsz, aztán amikor nyersz, rájössz, hogy nemcsak az elv motivált, hanem a harc öröme is.

Habcsók felhők

Szerintem a habcsók ehhez a könyvhöz kifejezetten passzol. Hófehér, könnyű és elolvad a szájban. Persze, ha már ebben gondolkodom, igyekszem elvonatkoztatni a karácsonykor annyira megszokott, fára aggatható verziótól. Felhőformákat készítettem, és ha hiszed, ha nem, tényleg olyan a szájban, mint egy falat mennyország. Hozzávalók:

• 4 tojásfehérje
• 20 dkg porcukor
• 1 teáskanál kukoricaliszt
• 1 teáskanál ecet

A tojásfehérjéket gépi mixerrel jó keményre felverem. Amikor már szépen összeáll, kanalanként hozzáadom az előzőleg átszitált porcukrot. Közben folyamatosan verem a tojást, végül belemegy a masszába a liszt és az ecet is. Akkor lesz jó és tökéletes az állaga, amikor a habverővel hegyes csúcsokat lehet húzni belőle. A habot egy habzsákba kanalazom, vágok egy kisebb lyukat a végén, és sütőpapírral kibélelt tepsibe felhőformákat nyomok belőle. Figyelek arra, hogy legyen hely köztük, ugyanis egy picit terülni fognak sülés közben.
Ha megvan a tökéletes hab, már csak a sütésre kell odafigyelnem. Nem szabad, hogy túl meleg legyen, és nem is sütni kell, inkább szárítani. 1,5-2 óra alatt szépen elkészül a 80°C-ra (légkeveréses funkción 70ºC) felmelegített sütőben. Pontos időt nehéz mondani, hisz függ attól is, hogy mennyire vastagon nyomom a tölteléket. De akkor lesz tökéletes, amikor a hófehér formák tetejét meg tudom kocogtatni, és fel lehet szépen szedni őket a papírról. Hagyom kihűlni (ez a legnehezebb feladat) és szép lassan levadászom a felhőket a tányérról...